Most olvasom Tolsztoj regényét. Édesapám szerint már-már olvashatatlan, és ő is csupán azért olvasta el, mert hozzátartozik az általános műveltséghez. Úgy véli, unalmas és túlontúl sok leírás található benne.Tehát ezen információk birtokában vettem kezembe a könyvet. Most a 238. oldalon tartok, és még alighanem több mint 1200 oldal van vissza. Az elején borzasztó volt. Körülbelül 50 oldalon keresztül „vártam” egy gazdag gróf halálát. Szinte kezdtem már ideges lenni. Szép dolog ugyan az örök élet reménye, de a halálos ágyán fekvő öregember utolsó két napjának ilyen hosszan való taglalása nem az öröklétet szimbolizálta. Hanem mit is?

Továbbá az sem könnyítette az olvasást, hogy a párbeszédek majd’ harmada franciául szólt, és a lábjegyzetet voltam kénytelen olvasni, körülbelül 8-as betűméretben…

De aztán elkezdődött a háború. Bár az előbbiek sem a békét jelképezték, azonban természetesen nyugalmasabb légkört árasztott a protokolláris rendezvények hosszú sora, mint a harcmező. Tehát a háború… Meg kell vallanom, hogy a napóleoni harcokról hiányos a tudásom. Számomra a történelem a 19. század közepén kezdődik. Az előtte lévő históriák többek között azért sem érdekelnek, mert a történelemkönyvek ezen fejezeteiben szóismétlésnek foghatóak fel a valószínűleg és a talán szavak. Melyek véleményem szerint nem a hitelességet tükrözik. Tudtommal így is igen sok olyan „tényt” tanultam, amikről időközben kiderült: nem voltak igazak, és tán történelemhamisításnak is nevezhetnénk.

Szóval a háború… Ahogy írom ezen sorokat, megszólal bennem a lelkiismeret: akkor ezek szerint szerintem is izgalmasabb egy nagy háború, mint a béke? Szívesebben olvasok róla? És hova tűnnek belőlem ilyenkor Jézus szavai a békéről?

Ez is azt támasztja alá, hogy gyarló az ember. Ennek ellenére Tolsztoj is hibás e téren, hiszen jó ideig arról ír, hogy a katonák milyen örömmel mennek a harcba, és mennyire felvillanyozza őket a közeli csata reménye. Jelenleg az első komoly összecsapásnál tartok. Érdekesnek találom, mert nem tudom a végkifejletet. Újságíró lévén ismernem kellene, mégsem emlékszem, végül az oroszok vagy a franciák kerülnek-e ki győztesként.

Felmerül bennem a kérdés, az egész könyv ilyen csatákról fog szólni? Az első kötet fele ugyanis maximum két hónap leforgása alatt játszódik le. Tehát 1500 oldal kevesebb mint másfél évet ölel fel? Elkeseredek… Ezt nem fogom bírni…

Most, amikor az országok jelentős hányadában harcok dúlnak, tán nem mégsem hiábavaló ezen könyv olvasása. Akkor ugyan még nem virtuális és vízágyús csaták voltak, hanem ágyús, puska-utántöltősek, mégis van párhuzam. A „nagy” országok meg akarnak hódítani gyengébb nemzeteket. Akkor még „csak” egy Napóleon volt, egy óriási tehetséggel bíró, kistermetű hadvezér, politikus, most pedig magas, gazdag, fizikai harcra képtelen vezetők gondolják Napóleonoknak magukat, az országok pedig hasonlóképp félnek tőlük, mint több száz éve a francia vezértől. Ma már általában nincs hadkötelezettség, így egy veszélyes helyzet esetén vajmi kevés hard rock-os, drogos, újgazdag, „csajozós”, „menő”, vékony, cingár fiút lehetne harcba hívni. Vagyis hívni lehetne, a buli kedvéért még el is mennének azonban az első két napban feladnák a menetelést és menekülnének a rossz körülmények elől. Meg hát parancsnok is lenne… Még hogy felettük álljon valaki?

Háború vagy béke? Én, személy szerint a háborúra szavazok. A szó és ideológiaháborúra, vér nélkül. Hogy legyen hatalma a 6 milliárd 9 millió embernek is, és ne egy millió uralkodjon mindannyiónk felett. Hogy kapjunk életteret, hogy gyermekeink társadalmi békében, igazságban tudjanak felnőni, hogy a „Nagy testvér” végleg levegye a szemét az emberekről, és hogy a hit mindenki lelkébe beköltözzön! Sokat kívánok?

Tisztelt Lev Tolsztoj! Lenne szíves feltámadni, és egy újabb könyvet írni azzal a címmel, hogy Háborúból békébe a XXI. században?