Mr. Hopkins, egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy minél több élményt szerez az életében, annál inkább tűnik álomszerűnek. Volt olyan momentum, amikor úgy látta, hogy a dolgok egyre távolodnak a realitástól?

Az elmúlt 30 évemben többnyire így éreztem. Körülbelül 30 évvel ezelőtt realizáltam magamban, hogy azok a dolgok, melyekről kisgyerekként álmodoztam, vagy amiket fiatalon el akartam érni, eredményre vezettek és manifesztálódtak az életemben. Arra gondoltam, hogy „lehetetlen, hogy minden úgy történt, ahogy vártam, és ahogy elképzeltem.” Az egész életem olyan volt, mintha megbűvölt volna az az óriási erő, mely mindenkiben ott lapul. Hogy mi alakítjuk az életünket, miközben haladunk előre.

Gondolja, hogy a színészek és a rendezők sokkal nagyobb belső világgal rendelkeznek? Gyakran mondják, hogy a színészek sokkal emocionálisabbak és érzékenyebbek.

Mindig bizalmatlan voltam a művészet szóval kapcsolatban, ha az a színészkedésre vonatkozott. Én mindig egy valódi színész szerettem volna lenni, aki nem hisz el mindenféle nagyképű mesét a színészkedésről, így inkább hajlottam a cinikusság felé. Úgy gondolom, a színészet, a rendezés és a zeneszerzés kreatív folyamat. A kreatív emberek – és én annak tartom magamat, ami nem jelenti azt, hogy kötelezőszerűen színésznek, zeneszerzőnek vagy festőnek kell lenned – akik űzhetnek kreatív foglalkozást vagy lehet egy kreatív üzletük, azoknak egy magasabb fokú tudatossággal kell rendelkezniük. Mert ez nem jár különleges gondolkodásmóddal.

Sok színész mégis az ellenkezőjét hiszi…

Ezzel vigyázni kell, mert ha azt gondolod, hogy neked engedélyezve van az, hogy különleges oxigént lélegezz, csak azért mert kivételezett személyiség vagy, nagy bajban vagy. Ez egyenes út az elmebaj felé.  És a stúdiókban sokan így gondolkodnak. Úgy gondolják, hogy ők különlegesek. Én pedig úgy vélem, a színészek vagy meg vannak áldva, vagy el vannak átkozva azzal a sértően fokozott mértékű tudatossággal, melyet használnunk kell. Ez minden. És ez nem azt jelenti, hogy kiválóbbak vagyunk, mint bárki más, hanem azt, hogy így jár az agyunk.

Voltak a múltjában olyan rendezők, akik igazán inspirálták Önt?

Számtalan ilyen rendező volt, és mindegyiknek megvolt a maga furcsa szokása, miközben dolgozott. Dolgoztam például Oliver Stone-val, Spielberggel stb. A legjobbakkal, így igazán szerencsés vagyok. Amikor én rendezek, próbálok a saját magam, egyedi módján rendezni. Természetesen vannak olyanok, akik hatással vannak rám. Oliver Stone egy nagyszerű rendező, sok filmjét láttam az évek alatt, mégis próbáltam megalkotni a saját elképzelésem szerinti filmet. Rendezés közben át akarok hágni minden szabályt, babrálni velük, és így egy másmilyen filmet akarok készíteni, csak a szórakozás kedvéért.

A színészkedés segít abban, hogy fiatalos maradjon?

Igen. Fiatal vagyok! A kreativitás segít abban, hogy használjuk az agyunkat, ami nagyon praktikus, abban az esetben, ha nem szeretnénk lassan meghalni. Bár néha fáradt vagyok, és azon gondolkodom, abba kellene hagynom, de nem akarok csak úgy nyugdíjba menni. Nem, mert élvezem mindazt, ami körülvesz, és addig a napig folytatni kell mindent, és menni kell előre, míg csak tehetjük. És ez az, amit én akarok.

Még mindig a színészet megszállottja?

Régebben az voltam, ma már nem. Élvezem a szereplést, de talán már jobban, mert most már könnyebb. Nem tudok színházban dolgozni, mert az nekem túl komoly, olyan mintha börtönben lennék. Csodálom azokat az embereket, akik erre képesek, de nekem nem megy. Inkább élem az életemet, és közben szerepelek egy kicsit.

Hogy néz ki manapság az élete?

Zongorázom, és az a szerelmem. Olvasok, festek és komponálok, tehát valóban nagyon kreatívan élem az életem. És tudja, nem azért, mert megszállottan kreatív vagyok. Élvezem a festést. Nem tudom, jó vagyok-e benne, de festek. Nagyon gyorsan festek. Akril festéket használok, és a zeneszerzéssel, a zongorázással és a sok olvasással úgy tűnik, az élet szép. Tehát a színészet az számomra egy olyan dolog, ami kitölti a réseket.

Úgy látszik, harmóniában van magával…

Azt kívánom, bárcsak tudtam volna fiatalabb koromban azt, amit ma tudok, amit ma érzek, ezt a fajta magammal való megbékélést. Mert amikor fiatalok vagyunk, mindent sokkal nagyobb szenvedéllyel teszünk, minden sokkal fontosabb, és amikor visszanézel, eszedbe jut, „Valójában miről is szólt ez az egész?” Semmi sem olyan fontos, mint az hogy éljük az életünket, mert csak rövid ideig lehetünk itt.

Tehát élvezi az öregedést?

Igen, formában vagyok. Belenézek a tükörbe és látom a ráncokat, de nem érdekelnek. Ez egy jó időszak, nem tudom, miért, de jó. A halandóság egy igazi megmentő, mert végül kihúz minket mindenből, és tudja mit, ez teszi az életet széppé. Olvasson Carl Jungot. Ez teszi az életet gazdaggá, az hogy egyikünk sem tudja, hova megyünk, és ez a lényeg.

Mindent elért, amit el akart érni?

Még annál is többet. Szerencsés vagyok. Voltak problémáim, gondjaim a múltban, de továbbléptem. Csodálatos életem volt, és ezért nagyon hálás vagyok.

/Az interjú a http://the-talks.com/interviews/sir-anthony-hopkins/ oldalon található írás fordítása. Minden bizonnyal nem tökéletes, de tán élvezhető. Folytatása következik/