… de nem a 120 km miatt, ami elválaszt tőle. Hanem az emlékek, álmok és személyek lassan távolodó alakja miatt, akik hátratekintés nélkül, lehajtott fejjel haladnak a végső cél felé.

A gyerekkori álmok szertefoszlottak, ami jelenleg nem csupán egy sokszor ismételt dalszöveg, hanem a rideg valóság. A korai céljainkat ugyanis abban a környezetben képzeltük el, ahol és akikkel azokban az években éltünk. Hol vannak ők most? Ahol az álmok, messze.

Tavaly nyáron halt meg a nagymamám. Azóta sem tudtam írni róla, sokszor elkezdtem, de nem sikerült. Talán majd most…

Szóval meghalt, nincs… és csupán hiányérzet, űr, gazos kert, hideg falak, poros polcok vannak helyette. És persze az emlékek, a kicsi faluból, ahol annyi időt töltöttem vele. Igen, mondhatnátok, sajnáljátok, de a nagymamák már csak ilyenek, előbb-utóbb meghalnak. De úgyis velünk maradnak, vigyáznak ránk, és később ismét együtt lehetünk. Hányszor hallottam ezt már az elmúlt lassan egy évben? Rá kellett döbbennem, hogy a gyászban senki sem tud megvigasztalni, a férjem sem. Letörölheti a könnyeimet, megölelhet, de a legjobb, ha nem szól semmit. Mert ezt az űrt kisebb-nagyobb rendszerességgel próbáljuk kitölteni, jobb híján könnyekkel. Van, amikor hosszabb ideig jól érezzük magunkat, de egyszer csak bekúszik egy emlék, amitől mintha kihúznák a dugót a lelkünkben és ismét üres lesz. Ez ölelés hatására nem gyógyul be, mert a mamát nem tudom megölelni újra.

Tehát a kicsi falumban már nem vár haza sem a nagymamám, sem a nagypapám, sem a kutyám. Elmehetek ugyan a sírjukhoz, és elképzelhetem, hogy talán leülnek mellém, miközben próbálom hinni, hogy a tűzben nem égett el minden. Mert hát ugye hiszek, ezt tanultam, de ilyenkor van igazán próbára téve az ember hite. Amikor esélyed sincs megkérdőjelezni a mennyországot, ahol mindenki ott van, még a kutya is. Ahol lelkek éldegélnek, beszélgetnek és találkoznak egymással a rég vagy sosem látott rokonok, miközben kedves kutyáik körülöttük futkároznak. Mert enélkül az utolsó remény is elvész, hogy egyszer még láthatod... Gyerekes gondolatok egy 30 évestől, ugye? De márciusban, amikor a születésnapom volt, az első nélküle, másként nem tudtam volna megnyugodni.

Nem tudom, kinek higgyek: a Bibliának, Szepes Máriának, Müller Péternek, Buddhának vagy csak bízzak az ösztöneimben? Hogy nehéz napjaimon velem van, ahogy tud, segít mint éltében, és nem születik újjá míg meg nem vár s előbb-utóbb találkozunk?

De ha senkinek sincs igaza, nekem sem, s valahol a fényben tündököl a mama esthajnal csillaga, távol élő szeretteitől, akkor kicsi falum valóban olyan messze van, hogy még a Jóisten sem érheti el, hiába van hétmérföldes csizmája.