Interjú a hajdani James Bond-al a Hosszú út lefelé című új filmjéről, aki egyébként szívesen beszélget idegenekkel buszmegállókban és nagy csodálója Richard Madelely-nek. 

Hello Pierce! Most otthon vagy, Hawaii-on?

Nem, Párizsban vagyok.

Az általad megformált karakter a Hosszú út lefelé című filmben, Martin Sharp egy alkalommal megkérdezi a többieket, mi lenne az a bizonyos három kívánságuk. Neked mi lenne?

Egy egészségesebb világot kívánnék, gyógymódot a rák ellen… Várj csak… és egy pénzzel teli bankkártyát. Ez így jó, ugye?

Igen, teljesen. Osztozol Martin Sharp nézeteivel, a hírnévvel kapcsolatban?

Nem, hála Istennek nem vagyok nárcisztikus vagy idióta. Tudom, honnan jött – a hírnév pedig egy nagyon megtévesztő valami, ami egyszer csak átfordulhat, és ami olyan hirtelen tud seggbe rúgni, amilyen gyorsan egy ajtón kilépsz. Martin egy elveszett lélek. Nem hiszem, hogy olyan jó színész vagy showman lehetett: csak a dicsőséget akarta. Nem volt igazán erős. A történet során pedig tanult egy kicsit a dicsőségről és megaláztatásról.

Olvastam, hogy részben Richard Madelely-t vetted alapul a szerephez.

Sok showman-t tanulmányoztam, és arra jutottam, hogy ő a legmegfelelőbb. Szeretem Richard-ot, a munkája során nagyon jól dolgozik emberekkel, és a kommunikáció eszközeivel. A sors iróniája, hogy akkoriban Párizsban voltam, egy másik filmet forgattunk, és egyedül ebédeltem, közben azon gondolkodtam, ki is lehet valójában Martin Sharp, és hirtelen ott termett Richard Madelely kedves feleségével. Még kuncogtam is magamban. Vajon el kellene neki mondanom? És akkor úgy gondoltam, hogy nem, erről tényleg nem kellene beszélni.

Mit gondolsz, melyek azok a személyiségjegyek, amivel egy igazi talkshow-vezetőnek rendelkeznie kell?

Jó hallgatóságuk van. Barátságos légkört teremtenek maguk köré. Képesnek kell lenniük az önkritikára, de én a legbelső, bátor énjére voltam kíváncsi. Mi körül jártak a gondolatai? Úgy hiszem, legbelül nagy fájdalmai voltak attól a megalázásról, amiről beszélt. És ez volt az a pont számomra, amelyhez leginkább kapcsolódni tudtam. A színlelés, a handabandázás netovábbja, amelyet minden nap mutatsz a tévében, holott belül teljesen szét vagy esve, és már nem tudod, ki is vagy valójában.

Te is úgy gondolod, hogy a megalázás egy sértő dolog?

Óh, a megszégyenítés egy kellemetlen és utálatos valami. Az emberi lét egyik legfájóbb pontja. Amikor elveszted magad. És művész létedre állandóan saját magaddal kell foglalkoznod – mint művész, színész, festő vagy író. Mindig felépítesz és lerombolsz valamit magadban. És amikor mindezt meg akarod mutatni, nem repül… (Nevet). Ez egy olyan hegyes fullánkkal járhat, ami azt jelképezi, hogy nem vagy értékes. Ez kemény dolog, de meg kell tanulni kezelni. Tehát ezzel azonosulni tudtam.

Sajnálattal hallom. Ezt eddig meglehetősen jól el tudtad titkolni.

(Nevet.) Óh, ez egyidejűleg fut, minden egyéb érzés mellett. Ez nem azt jelenti, hogy mindig megalázva érzem magam.

Martinban volt egy olyan indíttatás is, hogy bosszút akart állni a sajtón: ő maga akart rendelkezni a saját története fölött. Ezzel tudtál azonosulni?

Sosem voltam olyan helyzetben, mint ő, és úgy gondolom, a sajtóval való kapcsolatom mindig elég nyitott és őszinte volt – már amennyire az nyitott és őszinte tud lenni a sajtó akármelyik munkatársával. A munka, amit csinálok elég egyenes és egyszerű: én egy szórakoztató ember és színész vagyok, és ezért próbálsz egy olyan nyilvános képet mutatni, ami nyit az emberek irányába, és megosztod velük az életedet, mert ők szeretnének tudni róla. Nagyon nehéz manipulálni a sajtót. Visszaüthet. (Nevet.) Ha kínos szituációban találod magadat, vagy be kell ismerned vagy egyszerűen nem is veszel tudomást róla.

Gondolod, hogy ez a film segíthet felvenni a harcot az olyan, még ma is létező a tabukkal szemben, mint a depresszió és az öngyilkosság?

Nem tudom, segíthet-e ez a film azoknak, akiket trauma ért, vagy akik igazán szenvednek, akik úgy érzik, már nem bírják tovább. Szeretném azt hinni, hogy valaki majd megnézi vagy elolvassa ezt a történetet, aki nagyon kétségbe van esve, és azt gondolja: Istenem, a fene egye meg, itt van egy új nap, össze kell szednem magam, le kell rendeznem ezt a dolgot, és tovább folytatnom az életemet: nem éri meg, hogy ekkora bánatot okozzak a szüleimnek és a barátaimnak.

Ebben a filmben idegenek nyújtanak egymásnak vigaszt.

Ez nagyon sok erőt ad: amikor egy utazásod során találkozol valakivel a buszmegállóban, és azt az embert nyitottnak és kellemesnek találod, majd megosztod vele azon gondolataidat, melyek épp akkor a fejedben vannak.

De a Te hírneved és személyiséged valószínűleg nemigen teszi lehetővé az ilyen típusú kapcsolatokat.

Sokat utaztam. Martin valóban megmutatta nekem azt az embert, akivé váltam, azt a színészt, akivé váltam. Eljátszottam James Bondot, amivel nemzetközi szinten dobogóra kerültem, annyira, ahogy ez más szereppel semmiképpen sem sikerült volna. És ez valahol egy ajándék, melyet még mindig kapok – szeretek ránézni, mintha megölelne. Ez segíti elő, hogy saját filmeket készítsek, hogy dolgozzak. Ez egyfajta szeszélyes játék. Csak a pozitívumait hangsúlyozom, minden más nevetségesen butának tűnne. (Nevet.) Mindig aktív színész voltam, remélem, hogy folytathatom.

Sosem vágysz vissza a Raynes Parkba?

Óh, én teljesen elégedett vagyok Párizzsal, Hawaii-al és Malibuval. (Nevet.) Bár szívből szeretem a Raynes Parkot, anyukám még mindig ott lakik, szóval hazajárok.

De a láthatatlanság hiánya nem nehezíti meg, hogy megfigyeld az emberi szerepeket?

Az emberek felejtenek. Könnyen felismerhető az arcom, meglehetősen magas vagyok, de kilépek az életbe, nem hagyom, hogy megállítson, akárhol vagyok, fel-alá járkálok. Most sétálhatnék Tuileriesben, felvehetnék egy kalapot, ihatnék egy sört, és nézhetném, ahogy a világ elhalad mellettem. Én megkerülöm. Ez az igazi esszenciája annak, miért vagyunk a világon.

(Eredeti: http://www.theguardian.com/film/2014/mar/19/pierce-brosnan-interview-long-way-down)