Leila ráérősen, komótosan kelt fel… De hol is? Azon gondolkodott, ki ez a középkategóriás fiú mellette, miért hasogat a feje és hogy miért meztelen? Próbált visszaemlékezni, homályosan derengett a „vegyespálinkás” este, az elszállingózó barátok és a feles poharak sora, melyeket azért ivott meg, mert az ő szavaival élve, „ki az a barom, aki egyedül bulizik, ráadásul józanon!”. Az elmúlt időben ugyanis egyre kevesebb ismerőse akadt, aki a pesti éjszakai életet választotta, ahelyett hogy a férjével, gyerekével töltse az estét. Így – jobb híján – egyedül folytatta eddig megszokott életét. Azonban az még csak harmadszorra fordult vele elő, ami a jelek szerint az elmúlt éjjel történt. Lassan felállt, belenézett az állótükörbe, és szétkenődött sminkje, zilált haja ellenére is szép volt. Aztán visszanézett a halkan szuszogó fiúra… Nem túl férfias test, vörös, göndör haj – vajon mindenhol vörös lehet? - futott végig az agyán…

Szegény fiú… Sajnálni kezdte. Hiszen nem a lányok álma, ezért valószínűleg nemigen hitte el, hogy egy ilyen szép lány táncolni hívta. De aztán a zene egyre gyorsabb, a levegő egyre párásabb és üresebb lett, az emberek pedig csak jöttek és jöttek. Lépkedtek, ringatóztak olyan gyors ritmusokra, melyek lassacskán egy hanggá forrtak össze, és a tömeg szinte egy testként mozogott. Ezt az eufóriát szerette Leila a legjobban. Valójában akkor mindegy volt, kivel olvad össze, kivel forrnak össze az ajkai. De az alkohol és a ritmus ősrégi együttes mámora éjjel három körül elszáll, és minden egyes ember érzi, hogy most már ideje hazabotorkálni. A hirtelen szerelmek elillannak, és vagy „elfelejtenek” telefonszámot cserélni, és a villamossal két ellenkező irányban indulnak el, vagy az ösztönöktől vezérelve beállnak egy sötét kapualjba… és utána felejtenek el telefonszámot cserélni.

De hogy ő miként került ide?... Talán taxival. Egyre jobban sajnálta a fiút, körülbelül öt évvel lehetett fiatalabb nála, ez a hely valószínűleg egy albérlet, mert talán tanul, és minden bizonnyal pénze sincs olyan sok... Éjszaka pedig áldozott rá, arra a nőre, aki szép ugyan, de… De… Üres.

Mindegy. Már reggel van. Halkan bement a fürdőbe, jó alaposan lezuhanyozott, a haját és a sminkjét megigazította, felöltözött és indulni készült. Gondolkodott, írjon-e egy cetlit a fiúnak, akinek már a nevére sem emlékezett. De mit írna rá? „Tudom, hogy feleségül akartál venni, de hidd el, nem lett volna jó döntés…” vagy: „Majd összefuthatnánk valamikor (persze név és telefonszám nélkül), vagy esetleg: „Jó reggelt! Csodálatos volt az éjszaka. Már amire emlékszem… Minden jót! L.” Az utóbbit találta a legmegfelelőbbnek. Még egyszer visszanézett az ágyra, a gyűrött lepedőre… Kicsit sajnálta, hogy minden emlék „kitörlődött”.

***

Gábor izzadtan ébredt, dél körül. Hirtelen felriadt, és az első mondat, ami eszébe jutott: Hol van?! Látta maga mellett az üres fekhelyet, az összehajtott takarót és a cetlit. Az elkövetkezendő percei azzal teltek, hogy elhordta magát mindennek… Hiszen elmulasztotta… Ezt a nőt! Visszadőlt, nem tudta, ordítson-e vagy sírjon. Miért nem hallotta, amikor csukódik az ajtó? Biztos zuhanyozott is… Megint megbizonyosodott, az „ilyen” lányok józanul rá se néznek… Még csoda, hogy egy papírt hagyott, természetesen a nevét nem írta rá. A Leila (mert a keresztnevét éjszaka megmondta) nem olyan gyakori név... Nézze végig az összes Leilát a facebook-on?.. Megszagolta a párnát, a paplant, bement a fürdőbe, a vízcseppek még ott voltak a kád szélén, néhány hajszál a földön, a csapon, és az illat… Amit még mindig érzett… Az Ő illata, mosolya, szeme, teste…

Próbált visszaemlékezni, mi történt éjszaka, de nagyon nehéz volt. Nem mintha sokat ivott volna, Leila bűvölte meg, elcsavarta a fejét, és itt hagyta. Eldöntötte, mégsem keresgéli mindenféle közösségi oldalakon, hiszen ha folytatni akarta volna, valami módon jelezte volna. Folytatni… Gyerekesen hangzik. Mivel nem volt kezdete, hogy lehetne folytatni? Előző éjszaka éppen a söréből kortyolgatott, amikor egy gyönyörű nő hirtelen elindult felé, beletúrt a hajába és szenvedélyesen megcsókolta. Gábor próbált ellenkezni, de egyik percről a másikra a tánctéren találta magát, a „heringparty” kellős közepén, a nő pedig olyan volt, mint egy mexikói-spanyol-olasz lángcsóva, mely örökké ég, és maga köré gyűjti az embereket, hadd melegedjenek fel, aztán felperzseli őket. De a tűz annyira vonz, hogy nem tudsz kikerülni az ördögi körből. Legbelül érzi ezt minden szeretetre éhes ember, mégsem képes ott hagyni, hogy mások helyett magát eméssze fel. Gábort sodorta a tömeg, a fények, a (borzasztó) ritmus és a megtestesült istennő. Szép, magas, nőies volt, hosszú, hullámos fekete haját bátran használta fel csábításra, az illata pedig olyan bársonyosan édes volt, mint az ölelése. Pedig micsoda éj volt! És Gábor a rövid levélből rögtön tudta, hogy Leila egy percre sem emlékszik.

Próbált úgy tenni az elkövetkezendő napokban, mintha az az éjszaka meg sem történt volna. Nem sikerült… Minden nap, amikor belenézett a tükörbe, látta maga előtt azt a pillanatot, mikor Leila azt mondta, milyen jól áll neki a vörös haj, és hogy mennyire szexi az a néhány homlokába lógó tincs. Ilyet még soha senki nem mondott. És valójában ez sem volt igazi, hiszen részegen az ember mindent és mindenkit szépnek lát. Pedig nem is tűnt annyira részegnek, úgy látszik, jó színésznő.

***

Leila furcsán érezte magát. Lassan eszébe jutott egy-két momentum, és arra határozottan emlékezett, hogy ilyen tisztelettel még egy férfi sem bánt vele. Ilyen gyengéden, önzetlenül. És hogy inkább ő maga erőltette a szexet, a fiú, Gábor (a név is beugrott neki), az alvást javasolta, és elkezdte betakargatni. De Leila hirtelen levette a ruháját, melynek ezeddig egy férfi sem tudott ellenállni. Gábor kicsit ugyan próbált, de végül ő is megadta magát. És úgy emlékszik, hogy jó volt… Nagyon jó.

Tudta, hogy Gábor most minden bizonnyal csalódott, várt volna egy kis segítséget, miként kereshetné meg, de nem hagyott neki semmit. Most még jobban utálhatja a fizimiskáját, pedig milyen aranyos volt az a néhány homlokába lógó göndör tincs. Az ő kezében van a lehetőség, hiszen ő tudja, hol lakik Gábor. De mit mondjon neki? Hogy nemrég találkoztak, ő részeg volt, sokat gondol rá, amúgy van pasija, aki elég unalmas, és ezért megy olyan sokszor bulizni, görbe esték tucatján van már túl, de nem szokott ilyen kalandokba kerülni… Vagy először Péterrel szakítson? Egy olyan fiú miatt, akit valójában nem is ismer? Vagy hát amúgy is szakítania kellene már…

Péntek este Gábor egyedül ücsörgött otthon. Eldöntötte, hogy soha többet nem megy buliba, nem hallgat a barátaira, akik a bizonyos történetet hallván szépen kiröhögték. Milyen barátok… Csengettek. Na, ki lehet az… Talán Levi jött a jegyzetekért, ilyen későn? Óh, nem, nyilván bulizni hívnák, hogy kicsit kimozduljon. Szóval vissza is ült, azt ordibálva, hogy nem megyek sehová! De megint csöngettek. Gábor lassan kicsoszogott az ajtóhoz, és dühösen kinyitotta. A küszöb másik oldalán azonban nem a barátok álltak, hanem Leila. Gábor csak egy „Sziaát” tudott kicsikarni magából. Aztán összeszedte magát: „Errefelé jártál?”. A válasz nemleges volt. „Vagy itt hagytál valamit?”. „Nem” – motyogta Leila. „Hideg van.” „Igen, ma már fagyott… Jaj, hát gyere be. Bocsi, kicsit fáradt vagyok.”

Bementek, Gábor főzött egy forró teát, elővett egy üveg bort, és beszélgettek… Reggelig… évekig… Együtt mozogtak, együtt táncoltak – az élet ritmusára.