Mit főzhettünk együtt utoljára? Talán rántott húst, petrezselymes krumplival. Vasárnap volt, mikor a 10-es mise végét jelző harangok zengtek, már be volt panírozva a hús. A burgonya pedig főtt a fazékban. Hiszen délre készen kell lennie az ebédnek, akkor kezdődik a Híradó, és fél egykor leülünk az asztalhoz.

Tehát éppen főzünk. Te szeled a petrezselymet, mert én mindig rosszul csinálom, túl nagy marad, hiába aprítom percekig. Én mosogatok, hogy ebéd utánra már csak a tányérok maradjanak. Fél 12, megkérded, kezdjük-e már sütni a karajt? Én azt válaszolom, hogy várjunk még egy kicsit, frissen a legfinomabb. A krumpli? Annak is kell még néhány perc. Addig leszűröm a húslevest, az a kedvenc konyhai „műveletem”; közben csipegetek…

Pista bácsi kicsoszog, elszív egy cigarettát, közben simogatja a kutyát, néha köhicsél. Fülledt gőz van a konyhában, de az ablakot nem nyithatjuk ki, mert a tűzhely fölött van: eloltaná a lángokat. Így marad a bejárati ajtó és a fürdő ablaka. Hirtelen huzat lesz, viszi a folyosón az elválasztó függönyt.

De nem is baj, hiszen elkezdjük sütni a húst, és nem lehet vasárnap szent napján olajszagú a délután. Félek az olajtól, de lassan belehelyezem a húsokat, körülbelül 3 fér bele, de majd úgyis összemegy, és a negyediket is beleillesztem valamelyik résbe. Aztán egyfolytában azt nézem, mennyire pirult már meg. Hogy olyan legyen, mintha a Mama csinálta volna. Megnézi ő is, megfordítja és kisvártatva kész az első adag. Papírtörlőn lecsöpögtetjük, és jön a következő adag. Az utolsó, merthogy hárman vagyunk, nem kell több.

Közben a krumpli is megfőtt, leszűri, rászórja a petrezselymet és egy kis vajat. Majd elmegy, leül a tévé elé. Addigra Pista bácsi is visszacsoszog. Én kiveszem az utolsó adagot is, megterítek, kihozom a kamrából az Erős Pistát, és már harangoznak is megint. A tévében és a templomban is.

Megyek a nappaliba én is. Pista bácsi végig kommentálja a híreket, így alig lehet hallani a tévét. Néha a Mama is megszólal, szidják a „kommunistákat”, akik megint beleszólnak valami teljesen lényegtelen dologba. Könnyes lesz a Mama szeme, amikor háborús övezetet mutatnak, és képeket az ott élő kisgyermekekről. És az időjárásjelentés után mindannyian kivonulunk a konyhába. Általában csöndesen megebédelünk, majd a Mama megjegyzi, hogy: „na, ezért kellett egész délelőtt főzni, hogy tíz perc alatt megegyük…” Aztán fröccs, egy kis kávé, mosogatás, felsöprés, és megnyugvás, hogy minden készen van. Kiülünk az udvarra, hallgatjuk a madarak májusi kórusát, és közben hol az egyikőkhöz, hol a másikónkhoz megy Sába kutya, egy kis simogatást kieszközölni. Szó szerint kieszközölni, mert addig dugdossa nedves orrát a kezünk alá, míg úgyis „megszánjuk” szegény állatot. És ő a legszeretettebb kutya az egész világon.

Ez egy rituálé volt. Minden vasárnap körülbelül ugyanaz történt. Húsleves és sült vagy rántott hús, esetleg pörkölt. Ugyanazok a mondatok hangzottak el. Pontosan tudtam, mikor melyik szó következik. És délután sok-sok beszélgetés, új és rendszeresen ismételt történetek.

Akkor még nem tudtam, milyen fontos is a rendszeresség. És nem tudtam, hogy talán aznap láttam utoljára a nagymamámat, miközben lesikálta a gáztűzhelyt. Mert nem tudjuk, mikor van utoljára.

Nem, nem halt meg a nagymamám. De egészségügyi állapota annyit romlott, hogy ezek az idők sosem jönnek vissza. Üresen áll a háza, egy kis ékszerdobozban, egy balatoni faluban. A Sába nyáron ment el, sírja egész télen magányosan dacolt a hideggel. Hiánya most is fáj. Nagyon fáj. És kezdhetném elölről… Nem tudtam azt sem, hogy akkor viszem le utoljára sétálni a Balatonra.

Annyi mindent nem tudunk. Kedves olvasóim, szinte semmit nem tudunk! Ezért is írtam le nektek, ezt a talán számotokra kicsit unalmas történetet. Mert ez nem egy csak egy történet, ez több száz vasárnap története. Mindenkinek vannak ilyen visszatérő, akkor unalmasnak hitt órái. Amikor azokkal vagyunk, akiket nagyon szeretünk, de valahogy többet, mást szeretnénk.

De ezzel valójában az elmúlást idézzük meg. És ez nem csak közhely, hanem tény is: ami elmúlt, nem jön vissza. Soha nem jön vissza!

Csak amikor körülnézek a rendetlen szobán, a koszos gáztűzhelyen és elszégyellem magam: Veronika, ezt tanultad a nagymamádtól? Mit szólna? Csak rázná a fejét és azt mondaná: Jajj, lányom.

De most én szólok: Jajj Mama… hol a régi Mumusom? Az én drága Mumusom?...

/A képen Sába kutyánk látható/