Ms. Dench, rengeteg filmben játszott már, unatkozott valamikor pályája során?

Nem igazán szoktam unatkozni, mert borzasztó mód félek az unalomtól. Kizárólag akkor unatkozom, ha egyedül vagyok.

Miért lehet ez?

Mert semmit sem tudok csinálni! És most, hogy elvesztettem az éleslátásomat: nem tudok olvasni és autót vezetni - és én imádok vezetni! 50 éves koromig vizsga nélkül vezettem egy régi MG-t. (Nevet.) Szinte megszállott voltam, amikor a volán mögött ültem. Ez az a tevékenység, amit már nem tudok megtenni, és ez így meglehetősen unalmas. De ezt meg kell tanulni elfogadni. Az öregedéssel semmi érdekes nem jár együtt, valójában borzasztó. Talán inkább elkezdem mindezt máshogy látni. Valaki a múltkor lefényképezett, és egy alkalmazás megtippelte, hány éves vagyok, és 20 évvel fiatalabbnak nézett! Az a nap hirtelen csodás lett!

Valójában Ön egy nappal sem néz ki többnek 60-nál!

60?! Akkor ez még jobb, mint az alkalmazás! (Nevet.) Az 63-ra tippelt. Ez igazán jól esik. Mindenesetre semmi sem szól az öregedés mellett.

Az sem, hogy az ember egyre többet tanul és spirituálisan is egyre több felfedezést tehet az idő előrehaladtával?

Mindig ennek megvalósításán dolgozunk. Megpróbáljuk kitalálni, miben hisznek mások, mi mozgatja őket. Minden nap különböző ötletek jutnak el hozzám olyan dolgok vonatkozásában, melyeket hagytam, hogy megtörténjenek és felfedezhessem a világot.

Mint az ejtőernyőzés?

Ejtőernyőzés? Kizárt. Teljes mértékben kizárt. De van sok más egyéb dolog, amit szívesen kipróbálnék. De ez nyolcvanegynéhány évesen meglehetősen nehéz, mert sokan azt gondolják: „Szegény, öreg néninek inkább már ládában lenne a helye”. Korábban sokat festettem, de a szemem miatt ezt is abbahagytam. Ekkor David, a társam azt mondta, „Miért hagyod abba? Ez egy olyan művészeti ág, amit sokféleképpen lehet értelmezni.” Tehát újra festeni kezdtem, mert jól esik, és nem azért, hogy bárkinek megmutassam.

És mióta nem mutatja meg senkinek, nem is kell róla beszélnie.

Pontosan így van, kiállítást sem nyitok. Csak biztonságba helyezem a festményeket vagy elajándékozom, ha akarom. Michael, a néhai férjem például sosem festett, mert egyszer azt monda neki valaki, hogy „Sosem lesz jó festő”. Szörnyű dolog ilyeneket mondani embereknek! Hogy jelentheti ki bárki is egy másik embernek, hogy „Sohasem leszel ez vagy az...”. Honnan veszik az ilyenek maguknak a bátorságot?

Mondta Önnek bárki is, hogy sosem lesz színésznő?

Nem, de egyszer valaki kijelentette, hogy sosem szerepelek majd filmekben. De ez nem rémített meg, mert valójában nem is akartam filmben játszani, csak színházban. Shakespeare volt a szenvedélyem, és ebben is mozogtam, tehát nem érdekelt. Azonban mindig szerettem volna író lenni, de attól féltem, nem leszek elég jó. De mit is jelent az, hogy „elég jó”? Ki határozza meg? És miért kellene bárkinek is elolvasnia, amit írtam? Mindannyiónkat összekötnek ezek a bizonyos struktúrák, amiket le kell bontani. És úgy gondolom, ha ilyen beállítottságú vagy, az nagyon jó hatással van rád. Úgy vélem, a természetes kíváncsiság felfedezése nagyszerű dolog.

Manapság mire kíváncsi?

Sok minden érdekel, mert rengeteg dolgot nem tudok, így kérdeznem kell és megfejtenem azokat. Minden nap szeretnék valami újat megtanulni, és próbálom is tartani magamat ehhez. Például ma megtanultam egy új szót: anatidaefóbia. Ha ezer évig ülnénk itt, akkor sem találnád ki, mit jelent: ez egy természetes, irracionális félelem attól, hogy bámul egy kacsa. Ne felejtsd el!

Ígérem, nem fogom.

Ez te mai tudásmorzsád. Ahogy mondtam, irracionális módon félek az unalomtól. Ezért már van egy „Carpe Diem” feliratú tetoválásom. Így kellene élnünk!

Hogy sikerül ilyen célzottan megragadni a mindennapjait?

Régen tudtam, megértettem, mit jelent a szerelem, amikor hozzámentem a férjemhez. Olyan tökéletes volt, de 2001-ben rákos lett. Egy percig sem gondoltam, hogy lesz valakim az ő halála után. Nagyon sok jó barátom van, de váratlanul betoppant az életembe Dave, az új társam, aki egy meglehetősen gondoskodó ember. Valaki, akivel meg tudom osztani az érzéseimet, gondolataimat... Azt hiszem, nagyon szerencsés vagyok. És hogy együtt nevethetek valakivel, az rendkívül fontos! A nevetés a legfontosabb!

Min nevetnek?

Mindenen.

Még a szerencsétlen körülményeken is?

Ó, igen. Valójában azon is nevetek, hogy nem látok. Két hete ünnepeltük David unokájának születésnapját, aki 14 éves. Egy étteremben találkoztunk, és a családommal vonultunk végig az éttermen, amikor én odaléptem egy asztalhoz, és azt mondtam, hogy "Boldog 14. születésnapot!"  Amíg valaki nem szólt, hogy "Mama, ott egy idegen pár ül". És mindannyian harsány hahotázásba kezdtünk.

Ilyen szituációkban néha ez minden, amit az ember tehet.

Így van. De a mi egész családunk ilyen, egyszerűen így születtünk. Mindannyiónknak nagyon jó humora van. Majdnem mindenben találok valami vicceset. Még a politikán is sokat nevetek, bár manapság egyre kevesebbet.

A színészet is segített Önnek megtalálni a humort az életben?

Úgy gondolom, minden dolog, amit csinálsz, képez benned lenyomatot. Például megértőbb leszel, vagy tanulsz belőle valamit. Valamint kapcsolatba kerülsz az emberekkel vagy a rendezővel egy forgatás során, és nem csak tapasztalatot szerzel, hanem adsz is. Adunk és cserélünk gondolatokat, nézőpontokat egymás között, esetleg a véleményed is megváltozhat, és akkor azt mondod: „Sosem gondoltam erre korábban”. Ezek az ingerek nagyon jót tesznek és izgalmasak is. De nem hiszem, hogy mindent tudnunk kellene.

/Nem vagyok hivatásos fordító, de remélem, így is elnyeri a tetszéseteket. Elnézést az esetleges pontatlanságokért. Az eredeti interjú a következő linken olvasható: http://the-talks.com/interview/judi-dench/