Ez a darab számomra már nem csak az általam imádott Beethoven egyik művét jelenti, hanem Szabó Magda könyvét is, melyet sajnos még csak most olvasok. Alapmű egy csodálatos ember csodálatos életéről.

Szabó Magda úgy ábrázolja a gyerekkort, ahogy valójában kicsit mindannyian megéltük, csak nem tudjuk leírni. Így semmiképpen sem. Hiszen mondatai mögött ott van a soha vissza nem térő, elfolyó idő, ami lassan a múlt martalékává válik, s nem marad belőle más, mint egy kis kavics hosszú utunk porában.

Így lesz rögös, göröngyös a talaj, amin nap mint nap lépkedünk.

Általa visszaidézhetjük eltűnt barátainkat, rokonainkat, múltunk olykor fájó, ámde sokszor szép pillanatait, óráit, villanásait.

Eszünkbe juthatnak sosem látott rokonok is, akiket a pattogó kályha mellett, ilyenkor, novemberben felidézünk. S nem csak jókat mondunk róluk. Rebeka ükanyám Rebi néven híresült el a kis faluban, ahonnan származom. Ki nem állhatták, sokat hazudott, dolgozni pedig nem szeretett. Vagy egy távoli rokonom is képzeletben megjelenik előttem, amint sötét íróasztala mögött öngyilkos lesz, mert elkártyázta a családi birtokot. A feleség pedig ott marad egyedül, akkor 3-4 gyerekkel.

De eszembe jutnak áldott életű felmenőim is, elképzelem, amint rám néznek, mosolyognak, szavakat suttognak, melyeket nem értek.

Azonban a temetőben nem csupán értük imádkozom. Hanem Rebiért is, akinek sírja egy óriási bokor mellett eltörpül, mert belepte az idő végtelen lepedője. Csak egy kis kereszt hirdeti, hogy egykor élt s meghalt. Hol vannak már mindazok, akik ismerték… Néhány sírral odébb ők is ott nyugszanak. Rebi, úgy képzelem, valahol a tisztítótűzben várja a forró imákat, hátha mi segítünk rajta. Hadd mehessen tovább.

Az élete elől menekülő rokon nyughelyét nem ismerem. De ő is bennem él tovább. Nem csak a sejtjeimben, hanem az emlékeimben is. Akkoriban sokakkal történt hasonló eset; ma sem ritka. Nem ítélem el az ereje teljében lévő férfit, aki családi örökségét egy éjszaka alatt egy dohányfüstös kis kocsma pénznyelő asztalánál hagyta. „Istenem, mi lesz a gyermekeimmel?”, kérdezhette utolsó pillanatában. És a ravasz eldördült…

Egyszer majd én is elmesélem leendő gyermekeimnek az igaz történeteket, melyeket hallottam, és melyekhez talán az évtizedek alatt mindenki hozzátett egy keveset. Nekik ők már az Óperenciás tengeren túl élnek majd. Halovány szellemképekké válnak, akik éltek valamikor, valahol, távol a jelentől, a múlt egyik kis barlangjában.

Egyszer én is olyan leszek, mint ők. Ott, a barlangban találkozunk. Tüzet rakunk, s egy helyen élünk majd, a család minden egyes tagja. Megbeszéljük, milyenek voltunk valójában, s jókat nevetünk az egészen. Az életen, amit olyan komolyan vettünk, holott csak leheletnyi párák voltunk a novemberi temetőben, gyertyagyújtás közben, közeledvén a télhez.

Remélem, egy napon majd az én drága testvérem is úgy gondol rám, mint Szabó Magda, Cilire. Csak én arra kérem, ne a Für Elise-re, hanem a Holdfény szonátára írjon nekem verset.

Miután már nem leszek. Mert a Für Elise nem tetszik.