Megrémült. Nincs nála egy bot sem, s ha elszámította magát, lehet, hogy nemsokára utoléri. A félelemtől az előbbinél gyorsabban szaladt. Nem tudta, melyik irányba induljon. Haloványan emlékezett, hogy az egyik ismerőse sok évvel ezelőtt beszélt egy rokonáról, aki a faluban lakik. Az utcát nem említette. Eldöntötte, bekopog az egyik házhoz, hátha ismernek Kávocs vezetéknevűt. Lassított a léptein. Megállt egy romos viskó előtt; a csengő nem működött, fény szűrődött ki a törött ablakon. Nem ért rá gondolkodni, bezörgetett és halk csoszogás hallatszott. Az öreganyó résnyire nyitotta az ajtót, nem szólalt meg. Így Gábor megilletődötten bár, de megkérdezte ismer-e ilyen nevű családot a közelben. A néni sokára és lassan válaszolt. Suttogva.

Miután megtudta, hogy három utcával feljebb a 15-ös számú házat keresse, kissé megnyugodott és a futásról gyors gyaloglásra váltott. Ám néhány perc múlva zajt hallott az utca végéről. Megrettent. Olyannyira, hogy az első kőben megbotlott és hasra esett. Felpattant, nem érzett fájdalmat. Rohant szürke kerítések és lombtalan fák mellett. Eszébe jutott, utoljára általános iskolában futott ennyit. Elmosolyodott. Néha zörrent valami a háta mögött. Azonban ennél többre nem volt képes. Már alig vitték a lábai. Szerencsétlennek érezte magát. Végiggondolta eddigi életét, és elszörnyedve döbbent rá, nem is olyan nagy baj, ha utoléri. Ugyan nem volt bátorsága elképzelni, mi fog akkor történni. Ám abban a pillanatban még a legrosszabbtól sem félt. Mit is hagy itt? Ki vagy mi az a dolog, amiért érdemes egyáltalán életben maradnia? Azon emlékekért, amelyeket az árvaházban szerzett? A néhány haverért, akiktől cigit szokott kölcsönkérni? Azért a reményért, hogy egyszer megtalálja a szüleit? Az egyetemi sikerekért és bukásokért? Vagy a lányért, akit sosem kaphat meg? Arra jutott, hogy mindegyik kérdésre nem a válasz. Felidézte elmúlt szerelmeit: a libbenő szoknyákat, a vörös rózsákat, a csókokat, a tavaszi szellőket és a szavakat. A szép szavakat.

Azon töprengett, hogyan lehettek egyáltalán boldog percei? És miért válaszolta minden hogy vagy kérdésre azt: jól? Most, így a végén, nem büszkén, de kijelentheti: folyamatosan hazudott, 23 évig. Saját magának. Miként is lehetett volna boldog a lelke, ha a szülei eldobták, nincs testvére, nem kapott kiskutyát születésnapjára, sorsa miatt kiközösítették az iskolában, nincsenek és sosem voltak igaz barátai, és húsvétkor hiába kereste a bokrok alatt a piros pöttyös labdát.

Már sírt. Istent kezdte szidni, miért éppen ő az, akinek mindezt el kell viselni. Vagy esetleg megérdemli, mert előző életében gonosz anya volt, aki cselédként kezelte a lányát? De ha nem létezik előző élet, akkor miért? Legalább egy segítőt küldhetett volna neki. Egy embert, aki megérti és megöleli néha. Ezért nem hitt Istenben. Futás közben sem tudta, miért szidalmazza azt, aki nem is létezik.

Szipogott. Végre megtalálta az utcát. Nem, nem könnyebbült meg. Sietett annak ellenére, hogy már teljesen mindegy volt neki, mi fog fele történni. Kettesével csökkentek a házszámok. 21…19… 17… 13. Nem értette. Megállt ott, ahol a 15-ös táblának kellene lennie. Nem volt sehol. Kétségbeesve rogyott le a legközelebbi kerítés aljába és zokogni kezdett. Könnyes szemeivel halványan látta piros cipőjét. Rádöbbent: sosem volt piros cipője. Felnézett. Balról felé közelített… Vége – gondolta. Nem tudott felkelni. A lépések egyre közeledtek és a lámpafénynél egy kisfiú állt meg. Nevetett s piros pöttyös labdáját Gáborhoz gurította. Egymásra néztek.

Felébredt. Lassan felült, megtörölte könnyes szemét. Rájött: nincs vége. Még csak most kezdődik.

Ma délután piros cipőt vesz.

Elmosolyodott.