…úgy pislákolunk mi is. Kinn, a fák alatt. A földben. Mikor először lángra kaptunk, nagy örömünkben és gondtalanságunkban teljesen átadtuk magunkat a tűznek. Sem vihar, sem villám nem árthatott nekünk. Egy ideig.

Aztán minden megváltozott. Mert körülnéztünk. És mások is. Megláttuk néhány rokonunk már alig-alig pislákoló lángját; észrevettük, ahogy egyesek akkora tüzet gyújtanak magukban, hogy azzal kioltják egy másik gyertya lángját.  És mi nem tehettünk semmit. Mert nem tudtunk.

A korok változása során többször majdnem kihunytunk, akkora szelek söpörtek körülöttünk, hogy sorra láttuk, mint veszítik el utolsó fényüket is a hozzánk közel állók. S a hozzánk közelállók. De mindig jött egy segítő szellő, egy fuvallat, mely után újra felteltünk élettel. És amely után nem kérdeztük meg: miért nem hagytál elaludni?

De olyan is volt, amikor egyedül maradtunk. Csak teltek a hónapok, és látszólag semmi nem változott. S nagy várakozásunkban nem is vettük észre, ahogy újabb és újabb rétegek olvadnak le már idejétmúlttá vált viasztestünkről. Ezeket pedig egyenesnek tűnő utunk során mindig magunk mögött hagytuk. Amikor erre ráébredünk, megfordulunk egy pillanatra, hogy visszanézzünk, tényleg ott vannak-e. De nincsenek. Csak hegyeket, völgyeket, sivatagokat és tengereket látunk, s vízeséseket és sziklákat. Ezek mellett még valamit: más lángokat. Látjuk, mint sodródnak, hánykolódnak, szenvednek. Azonban mi nem segíthetünk, mert ők nem láthatnak minket. Az az ő harcuk, a saját egyenesnek vélt útjaikon.

Miután végre ismét felészlelünk, és úgy érezzük, most ismét élhetjük örömökkel teli és gondtalan életünket, akkor történik valami. Nem tudunk tovább menni. Csak forgatjuk láng-szemünket körbe-körbe, de sehol nem látunk semmit és senkit. Eltűntek a hegyek, a völgyek, s eltűnt a többi tűz is. A fehér, végtelennek tűnő térben csak a mi fényünk van, és egy, a miénknél hatalmasabb fény. Hasonlatos a Naphoz. De nem az.

Addigra elfelejtjük, hogy nemrég még tovább akartunk menni. Megnyugszunk, mintha hazaértünk volna. Oda, ahol nagyon rég mindannyian együtt voltunk. Pedig ők már sok éve kihunytak. Körbenézünk. A végtelenséget lassan gyönyörű, sárga kis fények telítik meg. És rádöbbenünk, hogy ők akkor nem kihunytak, hanem újból lángra gyúltak. Ott hagyták azt a teret, amit életnek hívtak, és elköltöztek. Ekkor össze szeretnénk tenni a két kezünket, de nem tudjuk. Mert már nincs. Csak egy kis, sárga fényünk valahol a végtelenben.