Mr. Hoffman, járt valaha terápián?

Igen, egész életem során, hébe-hóba. Először akkor jártam, amikor hosszú évekig nem foglalkoztatott színész voltam, és a siker romba döntötte az eddigi elképzeléseimet, mert leforgattuk a Diploma előtt című filmet, és a terapeutám New Yorkban volt.

Mit tanult meg ott?

Azt hogy van olyan, hogy tudatos, ösztönös és tudatalatti. És a tudatalattit nem véletlenül hívják tudatalattinak, mert ha már megpróbálod megérteni, az utána már nem lesz többé tudatalatti (nevet). És ez egyszer csak kitör belőled, mert nem igazán szeretnénk tudni magunkról fájdalmas dolgokat, úgy gondolom, ilyen az emberi természet.

Mit csinál egy jó terapeuta?

Tudja, mikor mondjon ki bizonyos dolgokat, és nem pazarolja el ezeket a gondolatokat. Arra jöttem rá, hogy az segítség az életben, ha nem mondasz ki valakinek mindent, amit gondolsz, mert ha „nem érkezik meg”, akkor elfecsérelted. A „megérkezés” alatt azt értem, hogy az illető felfogja, amit mondtam, vagy védekezik… Természetesen mindannyian védekezünk, és ez szerintem művészet.

Milyen szempontból segített Önnek a terápia?

Nem hiszem, hogy lett volna esélyem anélkül.

Hogy kezelje az életét?

Nem, nem, hogy kezeljem a kudarcaimat (nevet).

De hát abból nem volt túl sok…

De volt, amint mondtam is a Diploma előtt című film 12 év kudarc után történt. Akkor próbáltam tagadni, és több mint egy évig nem dolgoztam. Utána mellékszerepeket vállaltam. És nem hiszem, hogy ezt sokan megtették volna, miután már sztárokká váltak.

Boldogabbá tette a siker?

Nem. Az egyik dolog, amit megtanulsz, miután híres leszel, hogy lerántja a leplet arról a mítoszról, mely szerint a hírnév bármin is változtat. Emlékszem, amikor az első terápián, munkanélküli színészként, a húszas éveim elején a terapeuta megkérdezte: „Mit akarsz elérni?”, azt mondtam: „Egész hátralévő életemben dolgozni szeretnék, valamint egy csodás házasságot és elég pénzt ahhoz hogy legyen városi házam New Yorkban.” De amikor megkaptam, semmi sem változott.

Legalább a munkára vonatkozó kívánsága megvalósult. Volt olyan időszak, amikor nem akarta tovább folytatni a színészkedést?

Volt egy valódi mélypontom. Körülbelül három és fél évre abbahagytam a munkát, mert szinte megbénultam. Érdekes volt, mert éppen az után történt, hogy átvettem az AFI Életmű-díjat az Amerikai Filmintézettől. Sétáltam a szmokingomban, abban az óriási teremben, ami tele volt emberekkel, és egyik faltól a másikig ki voltak helyezve képek azokról a szerepekről, amelyeket eljátszottam. Nem töltött el jó érzéssel. Mindig meglepődtem, milyen egy pánikroham, amikor az emberek beszéltek nekem erről, és nekem még nem volt. De akkor hazamentem, levettem a szmokingomat, befeküdtem az ágyamba, és pánikrohamom volt. Soha nem tapasztaltam hasonlót, szörnyű volt.

Elhiszem…

Ez volt az első alkalom, amikor megértettem azokat az embereket, akik inkább kiugranának az ablakon ebben a hangulatban, csak hogy megszabaduljanak tőle. Ez egy rendkívüli érzés volt. Ahelyett, hogy jól éreztem volna magam a díj miatt, minden fölém tornyosult. És valahogy nem voltam képes összekapcsolódni azzal, amivel a munkám kapcsán igazán szerettem volna, mert a munkádban próbálsz valami természetfelettit megtalálni.

Mennyire volt nehéz tisztességesnek maradnia színészként?

A siker és a hírnév bemocskol. Hogy hogyan tudod megállítani? Kevésbé tiszta leszel. Amikor színészek, akikkel együtt dolgoztam, azt mondták: „A rendező azt szeretné, hogy így vagy úgy csináljak valamit, de tudom, hogy az nem lesz jó abban a formában. Nem tudom megcsinálni, egyetértesz velem?”. Azt mondtam nekik, hogy igazuk van, erre ők azt kérdezték: „Hát akkor hogy mondjam meg neki?”, amire azt feleltem, hogy „Mondd meg neki, hogy nem csinálod meg.” „De akkor kirúg.” „Rendben, akkor rúgjon ki.” „Te könnyen beszélsz”. De erre azt válaszoltam: „Nem, ne végezz rossz munkát. Ne végezz rossz munkát. Jobb, ha elküldenek, mint ha rossz munkát végeznél.” És én ebben hiszek. Még mindig ebben hiszek.

Mi történik, ha mégis behódol?

Úgy gondolom, ha egyszer megadod magad, annak, amit a jószerencse ad, akkor könnyű azt gondolni, hogy „Hát ő nem valami jó, de ez egy nagyszerű szerep. Jó pénz…" De végül ez ma már egyáltalán nem számít. Az embereket nem érdeklik a filmek, és mi ha akár játszunk, akár nem, csak az számít, milyen sikert arat pénztárakban. A stúdiókat nem érdekli.

Unatkozott valaha a munkája során?

Soha nem volt unalmas időszakom. Őszintén mondom, hogy nem is tudom, unatkoztam-e valaha életem során. Depressziós, aggódó, szomorú és rémült voltam? Igen. De soha nem unatkoztam, mert soha nem tudtam, mi történik majd az életemben, és ez megfékezett az unalomtól.

Mi készteti arra, hogy folytassa a színészetet?

Mi különbözünk más emberektől. Azt kell mondjam, mindenkitől különbözünk. Különbözünk azoktól, akik nem szeretnének mások előtt szerepelni. Amikor együtt dolgoztam Laurence Olivier-el, és barátok lettünk, feltettem neki egy kérdést: „Miért csináljuk ezt? Mi tesz minket különlegessé, mássá?” És erre olyan őszinte választ adott, amilyet még soha, senkitől sem hallottam: „Miért? Nézz rám, nézz rám, nézz rám, nézz rám, nézz rám.” És akkor libabőrös lettem, végigfutott rajtam egyféle bizsergés, és éreztem, hogy igen, ez minden.

/Elnézést az esetleges hibákért, nem vagyok hivatásos fordító. Az eredeti cikk itt olvasható: http://the-talks.com/interview/dustin-hoffman/