Mr. Fiennes, mi volt a legjobb tanács, amit egy rendező adott Önnek egy forgatás alatt?

Emlékszem, Steven Spielberg hihetetlen mód értett a lencsékhez és a technikai eszközökhöz, amit ösztönösen fel is használt forgatás közben: „Csináld élénkebben, gyorsabban, mert valami nincs rendben” – mondta. Teljes mértékben spontán, nem próbálja meg mérlegelni a rendezés módját, ezáltal válnak döntései határozottakká, ez pedig nagyon izgalmas. Anthony Minghella is csodálatos volt, ahogy megnyugtatóan, gondoskodóan vezetett minket végig. De sosem fogom elfelejteni, milyen volt a magyar rendezővel, Szabó Istvánnal forgatni.

Miért?

A Napfény íze c. filmben dolgoztam vele, ő a klasszikus megközelítést alkalmazza. Egy ízben azt mondta nekem, hogy úgy érzi, a film kulcsa a premier plán, ezen belül is az emberi arcokra irányuló közeli felvételek, mert a gondolatok és érzések először az arcokon születnek meg.

Az érintetlen pillanat?

Azt hiszem, hogy a pillanat, mielőtt a színésznek van ideje felkészülni és bizonyítani. Sokszor mondta: „Szép, nagyon szép Hollywood-i érzelmek. Kérlek, vegyük újra”. A minden ízében tiszta tekinteteket kereste. Ez gyakran elsőre sikerült, néha azonban nem.

Mi a tapasztalata, hogy működik mindez a színpadon, ahol a közelikre nincs lehetőség?

Színészként a kifejezőképességedet másként kell latba vetned a színpadon. Nagyon szeretek régi interjúkat nézni színészekkel Youtube-on, és láttam egy beszélgetést Laurence Olivierrel, amelyben azt mondta, úgy gondolja, hogy a film esetében a kamera és ezáltal a közönség megy a színészhez, míg a színházban a művész megy ki a közönséghez. Azt hiszem, ez nagyon egyszerűen hangzik, de valójában az is igaz, hogy fizikailag és vokálisan át kell hatolni a távolságon, betölteni ezt a fajta különleges űrt térben és időben. A hangoddal, a gesztikulációddal vagy éppen a hallgatásoddal teremted meg a kommunikáció hullámait a nézőtér felett.

Thea Sharrock azt mondta, hogy amikor egy színész teljes mértékben a pillanatban van, az szinte tapintható és érezhető.

Így van, főleg a színpadon. A közönséget próbáljuk közel engedni magunkhoz, miközben óvatosnak is kell lennünk, hiszen van egy olyan tér, ami tele van azokkal az energiákkal, melyeket éppen generálunk, még akkor is, ha megállunk vagy csendben járkálunk. Szóval ez inkább arról szól, hogyan hangoljuk össze a teret, a beszédet és a nyelvet, ehhez pedig az erőinket teljesen másképp kell összpontosítanunk. Ami az egészet érdekessé teszi.

Eszébe jutott már, hogy színházban rendezzen?

Igen, nagyonis. Csak még nem adódott ilyen lehetőség. Nagyon szeretem a színházi próbákat. Ekkor nagyon boldog vagyok, hiszen a legjobb rendezővel és színészekkel lehetek együtt, nincs közönség sem, és van lehetőség kipróbálni különböző dolgokat. Úgy gondolom, a filmforgatás változékony jellege miatt mindez meglehetősen stresszes.

Milyen bizonytalanságok adódtak annál a három filmnél, amit Ön rendezett?

Az a típus vagyok, aki csak vakargatja a fejét, miközben azt próbálja megérteni, mi az, ami pénzt hozhat a filmhez. Úgy gondolom, ez mindig nehéz kérdés, és mindenki azt mondja, főleg az ügynökségek és a forgalmazók, hogy „nagy nevek kellenek, az segít igazán”. És amikor ott vannak, rádöbbensz, hogy mégsem elég jók, mégsem elég nagyok. A legutóbbi filmem, A fehér holló (The White Crow) esetében az elejétől fogva ragaszkodtam ahhoz a célhoz, hogy a film végül igazi kihívás legyen. Egy ponton az orosz gyártásvezető azt mondta nekem: „Ralph, szükséged lesz néhány sztárra a filmben, ha szeretnél orosz befektetést. Miért nem játszod el Pushkint?” (Alexander Pushkin balettművész, balettmester – a ford.)

Ezt továbbra is elutasította?

Igen, mert valóban olyan filmet akartam készíteni, amelyben nem szerepelek, így ez nem lesz stresszforrás. Viszont elég bonyolultan alakultak a pénzügyek, így végül engedtem. Mindegyik ügynökség azt mondta, ha én játszom Pushkint, az segíteni fog. Szóval minden ellenállásom szertefoszlott. De mégsem igazán működött. Ugyanez történt a Coriolanus c. filmnél, az első rendezésemnél. Azt mondták, kell egy nagy név, aki az ellenfelemet játssza. Így ezt a szerepet Gerald Butler játszotta, mégis óriási vívódás volt az egész. Szóval nem tudom… Van néhány rendező, szerző, mint például Terrence Malick, akiről tudod, hogy olyan filmet készít, amilyet akar, Hollywood-i A-listás színészekkel. Én nem abban a csapatban játszom.

De úgy gondolom, ebből Ön is hasznot húzott, hiszen már régóta A-listás színész, így sikerült pénzügyileg bebiztosítania filmeket.

(Nevet.) Igen, így van.

Mikor történt ez a változás az életében?

Ez azért néha hullámzó volt. De határozottan úgy gondolom, hogy a Schindler listája és Az angol beteg c. filmek hozták meg az irántam való nagy érdeklődést színészként. Sok különböző projekt kapcsán kerestek meg. Aztán jött a Bosszúállók (a The Avengers c. brit televíziós sorozat 1998-as filmes adaptációja), ami óriási bukás volt. (Nevet.) Akkor azért kicsit „fagyos” volt a hangulat körülöttem, de aztán jött Az elszánt diplomata c. film 2004 körül, majd a Harry Potter. Úgyhogy a felkérések egyre gyakoribbak lettek. De ezekből sokat tanultam. Én sem leszek már fiatalabb, a castingok változnak, és inkább apuka vagy nagybácsi szerepre kérnek fel… Tudja, ez olyan, mint az apály és a dagály.

Gondolja, hogy bölcsebb lett az évek során és jobban érti a filmipar működését?

Igen, azt hiszem. Úgy vélem, mindig lesznek gyenge, neurotikus emberek, kiknek önteltsége „lesben áll”, és azt várja, mikor gáncsolhat el. De ahogy az évek múlnak, egyre elfogadóbbá és hálásabbá váltam. Amikor kapok egy jó kéziratot, bizonyos szempontból borzasztó izgatott leszek, és ez fiatalabb koromban talán nem lett volna így. Nagy szerencsém volt a Schindler listája c. filmmel, és talán egy kicsit elégedett is voltam, mert úgy tűnt, hogy ezt követően az érdeklődés irántam sosem hagy majd alább. Azt gondolod: „Talán igen, talán nem”, és egy vállrándítással elintézed a lehetőségeket. De most már tudom, főleg mióta a másik oldalon, rendezőként is dolgozom, hogy milyen fáradságos munka a filmkészítés. Szélesebb perspektívából szemlélem a bonyolultabb dolgokat is. Sokkal megértőbb vagyok.

/Az eredeti interjút a következő linken olvashatjátok: http://the-talks.com/interview/ralph-fiennes. Nem vagyok hivatásos fordító, így elnézéseteket kérem az esetleges hibákért./