Mindez nem csak csodálatos, hanem Isten-közeli is. Van egy olyan mondás, mely szerint az a szeretet, amit meg tudunk magyarázni, nem is szeretet igazán. És ez így van. Ezért lehet az, hogy meg tudjuk magyarázni, miért szeretjük valamelyik szobánkat vagy egyik ruhánkat: kék, sárga, kerek, kockás, világos... Azonban egy idő után kifogyunk az érvekből. De a valódi szeretetet nem tudjuk megmagyarázni: például egy idegennek hiába kezdem sorolni kutyám minden jó tulajdonságát, és hogy ő a világ legszebb állata. Nagy esély van rá, hogy az idegen egyáltalán nem ért egyet. És igaza van. Mert neki az övé a legszebb. És akkor rádöbbenünk, nem érdemes tovább érvelni. De nem is tudunk. Ugyanis ránézünk a négylábúra, az pedig visszanéz ránk. S másért nem tudunk többet szólni.

És ez az a más, ami a szeretet gyökere. Ennek magyarázatát pedig semmilyen parancsra sem tudjuk elővarázsolni elménk illetve szívünk legalsóbb bugyraiból. Pedig hányszor megpróbáljuk. Hasztalan. Ezen próbálkozások azonban felnőtt korunkban sem szűnnek meg. Mintha kódolva lenne. A végsőkig kitartunk szeretteink mellett. A korallvirágot addig ültetjük egyik cserépből a másikba, míg nem látunk egy új hajtást. A kutyánkat nem szűnünk meg szeretni akkor sem, ha már öregségében ellustult, és nem hasonlít arra a kis, puha, szőrmókra, akit 8 éve szakítottunk el anyjától. Egy ember esetében pedig sokkal többről van szó. Tulajdonságok, harcok és életek sorozatáról, melyekből az idők változása során eltűnnek az élmények, a tettek. Csak érzelmek, benyomások maradnak és hagynak bennünk kisebb-nagyobb nyomot.

Ehhez kapcsolódik egy szintén jelentős tény. Valaki rólunk sem tudja megmondani, miért szeret. Ennek ellenére mi sokszor milyen tökéletlennek, szerencsétlennek, naivnak tartjuk magunkat. Pedig ezt már csak azért is el kellene vetnünk, mert az egyik legfontosabb képesség bennünk is fellelhető. Hogy mi is tudunk szeretni. A túl-csordulásig.

Sosem lesz boldog az az ember, aki nem tud szeretni. Vagy aki csupán magát tudja szeretni. Mert a kettő egymás függvénye. Elveszik, eltűnik a sötétben. Szíve sötétjében. Ugyanis benne kizárólag tettek és élmények vannak. Az érzelmek, benyomások elmaradtak. Valahol útközben megálltak az egyik kereszteződésben és látták, amint eltűnik gazdájuk, fiuk vagy szerelmük a sötétben. Olyan gyorsan, mintha hajtotta volna valami. Ez így is van, lefele mindig könnyebb az út.

Ezzel szemben felfele csak verejtékkel, horzsolásokkal és mások segítségére szorulva haladhatunk. De előbb vagy utóbb elérjük a csúcsot. Utunk végét. Amiért megszülettünk.

A szeretet szót nem lehet tehát csak kimondani. Érezni is kell. Hogy könnyebb legyen az út.

Felfelé.