Érezte az olcsó könyv új illatát: savanyú… keserű… Ránézett a fiúra, aki gondolataiból és a sorokból csak olykor-olykor pillantott fel. Fülén narancssárgán sütött át a júniusi nap utolsó sugara. Jó volt ránézni, ahogy kicsit borostásan csupán Budakalász-Lenfonónál nézett ki a HÉV homályos ablakán. Minden illat és szag fülledten émelygett a levegőben. Azt hitte, sosem ér majd haza. Néhány napja minden utazás alatt ezt érezte. Szinte várta a pillanatot, amikor… Sokszor elmélkedett a halálon az elmúlt hónapokban. Azonban szerettei hamar megelégelték, hogy 23 évesen tervezgeti a saját temetését. Így inkább magában, magával folytatott beszélgetéseket. Nem, nem akart feltétlenül meghalni. Nem is azért, mert úgy érezte: van valamiféle elvégzendő feladata ebben az életében, hanem mert még tanulni s tapasztalni szeretett volna. Hogy egyszer majd olyan bölcs legyen, mint a nagymamája.

Igen… A Balaton-parton állnak mindannyian fekete ruhában, szól az V. szimfónia, és beleszórják...

Leszállt a fiú. Ez kizökkentette. Valahogy úgy érezte, együtt tartanak valahova, pedig nem adtak semmiféle jelet egymásnak. Nézte nagy lépteit, ahogy a HÉV elsuhant mellette. Még sokáig ült maga elé meredve, és nem tudta mire vélni a benne tomboló halk vihart. Mert mostanában jól alakulnak a dolgai, szereti a munkáját, vannak igaz barátai. Valójában azonban folyamatosan kereste a másik felét. Úgy vélte, most már éppen eleget szenvedett az egyedüllét sötét ködjében. Hiszen teltek-múltak az évszakok, ő pedig várt. Mi mást tehetett volna. Túl sokat várt…

Azt már nem tudta elképzelni, mi történik majd a „beleszórás” után. A hamvak egy ideig még lebegnek az ő Balatonjának fodros hullámain, aztán teljesen szétszóródva indul minden egyes kis darab a saját irányába. Ő pedig értetlenül néz le a síró ismerősökre. Ne sírjatok – mondaná. De mivel életében sem voltak soha természetfölötti képességei, nem tud üzenni nekik, hogy ott minden rendben. Nem volt fény és alagút, csak egy spirál-szerű tér, ahol gyorsan kellett haladnia előre, mert valami siettette. A rohanás közben egyre több réteg hullott le a testéről, mígnem fizikai valójában eltűnt és nem érezte sem magát, sem a körülményeit.

Még három megálló, de mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Főleg, hogy felszállt egy anyuka két kisgyerekkel. Az egyik kisebb kihagyásokkal ugyan, de folyamatosan sírt, a másik pedig úgy tűnt, hogy csupán a miért szót ismeri. Nem, ilyenkor nem kedvelte a gyerekeket. Azt hitte, egyszer lesz neki három: két kislány és egy fiú. Azonban nem tudta elképzelni, hogy majd ők is ilyenek lesznek. Nem tökéletes gyermekekről álmodozott, de olyanokról, akik hagyják élni amellett, hogy kellemes fáradtsággal töltik be a napjait. Mit is jelentett számára az élet? Család, barátok, Beethoven, írás, zongora… Igen, neki ennyi elég volt. Egyéb fogalmak már csak ezen szavakhoz kapcsolódnak. Végre elaludt a két kisfiú…

Nem érezte a körülményeit: nem tudta, hideg van-e vagy meleg, süt-e a nap vagy sem. Eltűntek az érzékszervei. És nem volt mit tapintani. Ez a valahol-lebegés azonban mégis jó érzéssel töltötte el. Gyerekkori emlékek kezdtek derengeni előtte: amikor Németországban volt, vagy amikor leesett egy kis pincébe, ami akkor nagy volt. A „V” alakú gesztenyetorta, amit anyukája sütött neki talán a 16. születésnapjára. A kis pólya, amit letettek az ágy szélére öt éves korában, amikor először látta a húgát. A homokozó és a Balaton-part…

Örömmel szívta magába a friss levegőt, hiszen végre leszállhatott, nem kellett tovább hallgatnia a kattanásokat, és az ajtók záródása előtti fülsüketítő hangot. A nap már csak a dombok alól világított meg néhány bárányfelhőt. Boldognak érezte magát, mintha minden rossz eltűnt volna hirtelen. Új szandálja tarka színeit nézte, mialatt ő is próbált olyan nagyokat lépni, mint az a fiú. És hirtelen… Egy nagy lökést érzett a jobb oldalán, majd cipőjét levetve rohanni kezdett… egy spirál-szerű térben.