Balázs fel akart nőni. Ki szeretett volna lépni a megszokott „Balázska” létből, és úgy viselkedni, ahogy minden tizenhét éves. Nem cigizett, nem drogozott, utálta a sört és még sosem volt barátnője. Jobbnak látta, ha olvas vagy tanul. Sokszor úgy érezte magát, mintha egy filmben élne, ahol az osztály fekete bárányába szerelmes lesz az iskola legszebb lánya.  Bár sem a lányt nem látta, és teljesen biztos volt benne, hogy egy lány se néz rá. Az első kritérium azonban igaz volt… Ki barátkozna olyannal, aki semmiféle XXI. Századi tevékenységet nem űz?

Utált otthon lenni, hiszen ő volt a család legfiatalabb tagja, így úgy bántak vele, mintha még mindig kisfiú lenne. Ez ugyan másutt nem jellemző, de Balázska szülei erről nem vettek tudomást. Csak ideig-óráig tudott örülni ennek a szerencsétlen helyzetnek, hiszen a nagymamák és a nagynénik rendszeresen adtak neki zsebpénzt, amiből egy forintot sem kellett költenie, hiszen az édesapja mindent megvásárolt neki, amit kért. Nem, ezzel nem szokott visszaélni. Tehát jobbnak látta, ha minden fityinget félrerak, és egyszer majd kezd vele valamit… Ha „nagy” lesz.

Sokszor csak ült a szobája közepén, és nézte azt a sok kisautót, amelyek a polcán sorakoztak. Saját magának néha be merte vallani, hogy még most is nagyon szívesen játszana velük. De akkor sem tette, amikor a szülei elutaztak hétvégére vidékre, ő pedig egyedül maradt. Kínosnak érezte, még a végén kinevetnék a plüss állatok, amiket karácsonyra kapott…

Így inkább várt. Maga sem tudta, mire. Talán a változásra. Hitt valamiféle Istenben, sokszor hozzá beszélt.

Egyik reggel úgy ébredt, hogy megelégelte már az életét, ezért radikálisan máshogy tölti majd a napjait. Először nehéz volt az iskolában cigit kérni a fiúktól, és randira hívni egy olyan lányt, aki múlt héten még mással töltötte az éjszakáit. És nehéz volt esténként több korsó sört úgy meginni, hogy senki se lássa rajta az undort. Aztán megszokta. Később a tanulással és az olvasással is úgy járt, mint a kisautókkal…

A család nem értette a hirtelen bekövetkezett változást. Akármennyire is voltak értelmiségi szülei, nem találtak semmiféle összefüggést nevelési módszerük és a mostani Balázska között.

Egy este – új szokásához híven – későn ért haza, de üres volt a ház. A hűtőn talált egy cetlit: „Kisfiam! Anyád rosszul lett; a Szent István kórházban vagyunk.” Akkor nem jutott eszébe, hogy a „kisfiam” szón rágódjon. Magán kívül rohant a buszhoz és könnyes szemmel rohant fel a kórház lépcsőin. Azon gondolkodott, miért nem hallotta meg igazából édesanyja két hete tartó panaszait. Hiszen majd meggyógyul… De már elkésett, az apja könnyes szemmel állt előtte: „Szívinfarktusa volt. Meghalt.” És próbált ránézni a háttérben elnyúló ágyra, de csak egy ezüstszürke rácsot látott, melyen egy mozdulatlan, fehér folt terült el.

Balázs szinte egy más világban lebegett, alig hallotta a szavakat. Csöndben kifordult a kórteremből, és hazaballagott. Otthon pedig ordítva tépte le a polcot, majd rátaposott a kisautókra. A szoba közepére rogyott, némán sírni kezdett.

Felnőtt.