Léptem egyet előre, és ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, fellélegeztem. Hallottam, amint fordul a zárban a kulcs, de nem törődtem vele. Már nem.  Nem néztem hátra, mert tudtam, hogy soha többé nem fogom meg azt az ócska, L alakú vasdarabot, ami által oda bejuthatok. Ezt ő is tudta, mert már nem mondogatta egy elmebeteg ember módjára órákon keresztül, hogy „De én mindig szerettelek. Bennem voltál”. Többször végighallgattam már ezt a két mondatot, és a mai napig nem tudom, kinek mondta. Magának? Az Istennek? Igen, talán az „Öreg Szakállasnak”, a fehér felhők tetején, de mindhiába. Ő a hazug, soha meg nem született érzéseken nem gondolkodik el. És nem segít az ilyeneknek. Akik/amik két lábon járó állatokká váltak.

Emlékszem, amikor két éves lettem, kaptam egy piros pöttyös, nagy labdát születésnapomra. Lassan totyogtam még az udvarban, de a labdámat mindenhova vittem magammal. Egy alkalommal elbotlottam, és beleestem a rózsabokorba. A játékom gyorsan leeresztett, én pedig sírva hasaltam a tüskék között. Utána majdnem megfojtott.

Nem szeretem a rózsákat.

Sok mindent kaptam tőle: negatív példát, fájdalmat, ütéseket, szitokszavakat. Mindezt úgy, hogy a külvilág ne vegye észre. A tanáraim szótlan, magának való gyermeknek gondoltak. De évek múltán elgondolkodtak, hogy miért mindig az anyák napi ünnepségre betegszem meg. Hiszen az éneket olyan gyorsan és szépen megtanultam... „Orgona ága…”.

Jó tanuló voltam. Mindig a konyhaasztal alatt tanultam, mert az a sarokban volt, és biztonságban éreztem magam. Mindaddig, amíg egy napon, egy eltört váza miatt fel nem borította az asztalt, és én a sarokban maradtam… Megérthettem volna, mert ezt még akkor kapta ajándékba, amikor boldog huszonéves volt. És én kettétörtem az életét azzal, hogy megfogantam, és az abortusz nem sikerült. Szóltam volna…: „Kértem én?...” De nem mertem. Utána egy hétig nem mentem iskolába. Mert a külvilág ezt már észrevette volna.

Felvettek az orvosira. Pszichiáter lettem. Meg akartam menteni. A pszichológus már nem lett volna elég. De az sem volt elég. Túl nagy sebe volt. Olyan seb, ami az én gyerekkori fájdalmaimból fakadt.

Ő csak az őt megerőszakoló férfi képét látta bennem. Én a gonosz Isten képét, aki ül a fehér felhőkön, hogy a boldog embereknek még több örömöt adjon, a boldogtalanoknak pedig még több rosszat. Például egy rózsabokrot.

Amikor hazaértem, küldtem neki egy csokor rózsát egy fényképpel. A fotón egy torta, két gyermek és egy házaspár van. Az én születésnapi tortám, az én két lányom és az én szerelmem. A háttérben egy fehér, rézkilincses ajtó látható. Tárva-nyitva.