A galéria… ez volt Bogi életének középpontja. Minden kis és nagy döntését itt hozta meg. A vörös falvédőt nem engedte lecseréltetni. Az édesanyja egyszer kísérelte meg feltenni a kérdést: „Nem szeretnél másik falvédőt?” Bogi szemei elkerekedtek, és olyan határozott nemmel felelt, minta még a leendő unokái köré is ezt szeretné tenni. Talán valahol belül így is gondolta…

 Három testvére mellett ő kapta a galériát, mert – a szülei elmondása szerint – már kisgyermek korában látszott, hogy képtelen és nem is hajlandó alkalmazkodni. A bátyja néha elégedetlenkedett, hogy mégiscsak ő a rangidős, de hiába, ez már csak és kizárólag Bogi galériája.

 Negyedikes kora óta ágynak használt – és vélt – matracán gondolkodik Levin. Aki időközben Levente lett. A kislány reménykedett benne, hogy nem ugyanabba a gimnáziumba íratják majd, mint őt, de a sors keresztbe tett neki. És ráadásul a német emelt szintű osztályba került. Ahova Bogi… Levi észre sem vette a szemüveges lányokat, sem a szeplősöket, és még azokat sem, akik nem hordanak miniszoknyát. Nem mintha az Boginak nem állna jól, de ő elvből nem vesz fel ilyen erkölcstelen ruhadarabokat. És ennek semmi köze sincs a szülőkhöz, főleg ha valaki meglátja Bogi bátyját… Elektronikus gitáron játszik, bár tehetsége nincs hozzá, mindenesetre az öltözködésével kompenzálja azt, - önmaga számára is – hogy nem erre született. A műszaki rajzhoz jelentősen jobban értett. De hajthatatlan… Éppen mint a tizennyolc éves fiúk általában.  

 Bogi utált iskolába járni. Valójában negyedikes kora óta. Jól tanult. Otthon. Azonban már az iskola összes tanára tudta, hogy őt nem szabad szóban feleltetni. Az egész osztály előtt… (Levi előtt). Jól tudott verset mondani, még szerencse, hogy Leviék mindig az október 23-i héten utaztak el „nyaralni” Brazíliába… Többek között ezt az országot is szerették. Bogi pedig ezen a héten meglepően jól teljesített mindenből, a Mennyből az angyalt pedig olyan szépen mondta el, hogy még a hírhedt biológia tanár is meghatódott.

 Néha eljárt bulizni is, de nem mert szerette, hanem mert reménykedett. Miben is? Az esküvőjükben. Óh, ő azon már régen továbblépett, hogy járunk… együtt élünk… eljegyzés… Igen, ő már látta maga előtt az esküvői ruháját, a lakodalmat, és a boldog Levit. Néha teljesen el is feledkezett saját magáról. Hiszen ő akkor nyilvánvalóan boldog lesz.

 Rászokott a cigire. Már otthon sem szeretett lenni. Az apja újabban néhányszor felpofozta az anyját. Bogi egyszer próbált közéjük állni, de a férfi akkorát lökött rajta, hogy beverte a fejét az asztalba, majd elájult. Igen, akkor jó volt. Arra a tíz percre. Látta magát kisgyerekként, aztán látta, ahogy a szülei totyogva futnak felé… mert ők is voltak kisbabák. A szép álomból egy vödör víz keltette fel. Elrohant „abból” a konyhából, és mivel mindenhonnan csurgott róla a víz, nem látták, hogy sír. Éppen elérte a buszt, de még hallotta az apja ordító, rekedt hangját, ahogy számára már érthetetlen mondatokat dobál felé. A buszsofőr megrökönyödve nézett végig rajta. Bogi egy pillantást vetett rá, majd lehuppant az első szabad helyre. Nem is vette észre, hogy fázik, pedig október vége volt. Csak nézett ki az ablakon, minden elsurrant mellette; a múlt és a jövő is. Az sem érdekelte volna, ha a busz soha többet nem áll meg, az utasok pedig lassacskán egymást eszik meg, annyira éhesek. Erre a gondolatra elmosolyodott. Istennek próbált hálálkodni, hogy még a józan eszét is elvette… Hátha az emlékeit is elveszi, vagy a jövőjét. Mert az már nincs. Elfutott előle. Körülnézett az évtizedekben, és valószínűleg úgy gondolta, hogy nem, inkább egy másik, normális életet választ magának. Talán elment Indiába, ott úgyis sok gyermek születik, és az első lehetőséget megragadva ad valakinek egy szép, teljes életet. Bogi kiüresedetten ül, a könnyei patakokban folynak. Ő ezt nem érzi. 16 éves elmúlt, de még semmit sem vett észre a valódi világból. Reggelizett, iskolában volt, beszélgetett, hazament, ebédelt, tanult, olvasott, gondolkodott, imádkozott és álmodott. Ennyiből állt az élete. Tehát semmiből. Nem vette észre anyukája kisírt, karikás szemeit, és a mosolyt, ami már rég nem volt az igazi… Azt sem látta meg, hogy az apja újabban többet iszik. A sört leváltotta a pálinka. Mindig viccelődve mondta, hogy „Végül az erősebb győz”. Ezen jót nevetett, pedig ebből állt az élete. És mindig ő volt az erősebb…

 Sajnálja a testvéreit. Nekik még ott kell maradniuk. De ő nem tér vissza, egyrészt mert fél, másrészt pedig nem lesz mikor. Mert a busz lehet, hogy tényleg soha többet nem áll meg… De jó is lenne…

 Most vette észre, hogy leült mellé valaki. Elmosolyodott. Ki az, aki egy víztócsa mellett kíván utazni… Lenézett, és egy ismerős Tisza cipőt látott maga előtt. Amiből még volt négy, de főleg ezt a halvány barnát használta. Pedig a sötétzöld jobban illett volna a ruháihoz. Annyira szerette, hogy még a karácsonyi ünnepségre is ezt vette fel. A tanárok nagyon rondán néztek rá, de a miniszoknyás lányokra is, akik Jézust csak a musical-ből ismerik. Újra kinézett az ablakon, már csöpögött az eső. Örült neki, hogy az időjárás felvette a hangulatát. Istennek jó humora lehet… Percekig tartott, míg felfogta, hogy ki ül mellette. Miután minden, a cipővel kapcsolatos kockát végigpörgetett az agyában, mint aki jól tette dolgát, folytatta tovább, ahol abbahagyta. Suhanás… könnyek… vissza sosem térés…

 Aztán oldalra nézett, és Levi tekintett rá vissza. Szőkés tincsei – mint mindig – a szemében voltak. A kék szemében. Abban a szemben. Megkérdezte tőle, hova megy ilyen vizesen vasárnap délután, a holnapi témazáró dolgozat előtt. Bogi elmosolyodott. Mit is mondhatna. Képzeld, több mint hat éve szerelmes vagyok beléd, már elképzeltem a lakodalmunkat, ma megvert az apám, nem merek hazamenni, nem akarok élni, mert nincs miért, nincs kinek, és nem is lesz… A következő megállónál leszáll, ez a megoldás. Ellenben – mint kiderült – Levi is ott száll le, mert nem messze van a házuk. Reménytelen helyzet.

 Van itt egy kávézó. Nem ülünk be? És igen, ezek a mondatok Levi száját hagyták el.Bogi rögtön válaszolt. Levi, hat éve ezekre a szavakra vágyom. De nem, most nem. Ma nem. Talán holnap sem. Levi meglepődött, hiszen sejtette, hogy a lány érez valamit iránta, de mivel nem tett egyértelmű megjegyzést, ő pedig utál veszíteni, nem is próbálkozott. Pedig azon ritka lányok egyike, akiben még van némi tartás. Persze – válaszolta. De nem akarsz beszélgetni? Nem. És Bogi céltudatosan megindult az egyik utca felé. Az zsákutca. Tudtad?

Nem. De mindegy, az élet is az. Vége szakad, és legbelül mindenki arra vágyik, hogy rövid utcája legyen.

Én nem. – válaszolta Levi. Nem is érdekel miért? – és közben szaporáznia kellett a lépteit, hogy utolérje Bogit.

Valójában nem érdekel. Már nem. A fiú nem értette.

Miért nem? Bogiban az áradó víz átszakította a gátat, és nem tudott csöndben maradni.

Idefigyelj. Te nem tudsz rólam semmit. Miért is tudnál. Nem járok miniszoknyában, utálom a kontaktlencsét, nem tudok vihogni mindenen, nem vagyok képes férfiakra rámászni, a cigit is csak azért próbáltam ki, hogy észrevegyél. Egyet tudok: hogy annyira szeretlek, amennyire ezen a Világon senki sem tud majd. Azt is szeretem, ahogy az osztályban létezel, azt is, amikor hiányod betölti a teret, ahol vagyok. Szeretem a lépteid nyomát a járdán, a kilincset, melyet nemrég megfogtál, és az Istent, mert engedte, hogy ebbe Világba szüless, és hogy az életemben légy.

Levi meghatottan állt egy darabig. Erre nem tudott mit mondani. Bogi tudta ezt. Ezért szépen lassan elindult. Mivel már úgyis vizes és koszos volt, levette a cipőjét, és egyik tócsából a másik tócsába lépett.

 Megfázol. – kiáltotta utána Levi, amikor végre sikerült megszólalnia.

 De Bogi már messze járt, a teste és a lelke is. Megint látta maga előtt a galériát, ahol az eddigi életét élte, az anyukája meggyötört arcát, és a karácsonyi családi fotókat. Utólag már nem értette, miért volt rájuk szükség. A rosszat, a boldogtalanságot miért kell megörökíteni?

 Közben Levi utolérte. Erre lakom. – mondta. Azt hiszed, gazdagok vagyunk, és nagy házunk van, ugye? Ne is válaszolj, mindenki azt gondolja. Akik minden évben Brazíliában tudnak nyaralni… Pedig nem igaz. Apukám testvére él ott. Ő nagyon gazdag. Végtére is miatta halt meg a nagyanyám; nem túl jó ember. Újabban megváltozott, és általunk akarja megváltani magát Istennél. Amúgy még külön szobám sincs. Csak egy galériám, de én nagyon szeretem. Ha hiszed, ha nem, az a nem létező ajtó is tud olyannyira bezárva lenni, mint egy másik szoba. Sőt, néha képzeletben több lakatot is ráteszek. Halvány barna falvédő ölel körbe, miközben ott gondolkodom. Biztonságot ad. Elrejt a világ elől.

 Bogi megállt. Nem hitte, hogy ez vele történik. Néhány órával ezelőtt még kereste a lehetőséget, hogyan halhatna meg, most pedig… Itt áll, életének értelmével, aki nélkül még idáig sem jutott volna. Elég volt csak elképzelni, hogy vele van, rögtön megnyugodott. Legszívesebben megfogta volna a kezét… de Levi előbb mozdult. Bogi maga sem értette, de hirtelen megölelte Levit, olyan erősen, amennyire csak tudta, és zokogni kezdett. Levi lassan simogatta a hátát, nem szólt, nem próbálta elcsépelt szavakkal nyugtatni. Tudta, hogy elég, ha jelen van. Hirtelen egy nagy buborékban érezte magát, ami nem engedi majd elszakadni a lánytól, akit Isten küldött neki ajándékba. Ő lesz az egyetlen, aki valóban megérti majd, és aki segíteni fog neki, hogy tovább tudjon látni a jelennél.

 Eloszlottak a felhők. Kisütött a Nap. Levi és Bogi egy nagy tócsában álltak. Eldöntötték, hogy egy nagy galérián lesz majd a hálószobájuk. Vörös és halvány barna csíkos faliszőnyeggel. Ettől a naptól kezdve kézen fogva sétáltak a fény felé. Éjszaka is. Egy hosszú zsákutcán.