Csöpög a csap. Már megint. Károly még mindig nem javította meg.

Ági nagyon régóta nem tekinti férfinak Károlyt. Nem csak a csap miatt. Aki volt már házas, tudja, hogy tíz év alatt sok érzelem, magaszt tovaszáll. Az emberek nagy része pedig nem rohan utánuk lepkehálóval, hogy visszahozzák a lüktetést oda, ahonnan hiányzik. Majd csak lesz valahogy… - mondják sokan. De nem, semmi sem lesz sehogy. Éppen ez a félelmetes minden véglegesnek hitt érzésben.

18 évesen azt hiszed, legjobb barátaid örökre megmaradnak. Hogy együtt mentek majd végig az élet viharos útján. Örültök ha a másik boldog, és megnevettetitek, ha szomorú. A fontos, hogy mindig barátok legyetek. De 30 éves korodra rádöbbensz, hogy már csak egy-két ember van, aki kíváncsi rád és a véleményedre. A többiek lemaradtak, vagy azért mert nem tudták elviselni a benned lévő változást… Vagy pedig te nem nőttél fel hozzájuk eléggé.

Az otthonodról is azt hiszed, hogy végleges. Semmi nem változik, hiszen nem változott gyermekkorod óta semmi. Miért épp most történne valami? De megtörténik. S töredezik tükörképed a Balaton vizében, szülőhelyed pedig kártyavárként hull a porba. És csak állsz üres valóságod közepén.

Azt hiszed, a szerelem is végleges. Ha döntesz valaki mellett, őt holtodig szereted majd. Jóban-rosszban, ahogy megfogadtad. De tíz év múlva belepi a por az esküvői fotóalbumot, az első közös képeket, és az első közös érzelmeket is. Mert nem őrizted meg lelkedben azt a sok-sok boldog pillanatot, ami a nehézségek ellenére is végigkísérte  életeteket. Nőnek a gyerekek, nincs már rád nagy szükség, mintha nélküled is működhetne minden. S állsz üres tekintettel az ablak előtt, mint Kate Winslet a Szabadság útjai c. filmben. Ami eszedbe is jut. Még együtt láttátok évekkel ezelőtt, és még beszélgettetek is utána, hogy egy párkapcsolatban idáig sosem szabad eljutni. Hogy ápolni kell azt is, hogy idő s változatosság kell ebben a változatlanul dübörgő világban. És most tessék, ti is itt vagytok.

Ági azon gondolkodott, hogy hol romolhatott el minden. Mert mintha hirtelen történt volna. Lefekvéshez készülődtek, s csak nézte, nézte Károlyt, de nem találta benne az a férfit, akibe szerelmes volt. A „volt” szóra pedig teljesen megijedt, összerándult a gyomra, és sírhatnékja támadt. Atya ég, már nem szerelmes?! Károly látta rajta, hogy valami nincs rendben, meg is kérdezte, mi a baj, de ő nem felet. Fáradt vagyok – válaszolta, majd a másik irányba fordult, lekapcsolta a villanyt és potyogtak a könnyei.

Nemigen érezte hibásnak magát, hiszen senki nem tudja magát megerőltetni, hogy ismét szerelmes legyen. Erről csak úgy nem dönthet az ember.

Épp itt tartott a gondolatmenetben, amikor Károly hazaért.

- Szia, csöpög a csap.

- Ó, ne haragudj, elfelejtettem megjavítani. Mindjárt hozom is a csavarkulcsot, csak átöltözöm.

- Ne, most már ráér holnap. Károly, nem nézhetnénk meg az esküvői albumunkat? Csak még mielőtt póktanyává változik…

- Igaz, már rég nem láttuk. Majd én előveszem, nehogy valami kiugorjon belőle.

Mindketten nevettek.

Ági gyújtott két gyertyát, megbontott egy bort, addigra Károly elhelyezte a párnákat a kanapén, hogy mindketten kényelmesen elférjenek.

És kinyitották a könyvet… Az első mondatok tipikusak voltak, hogy akkor még milyen csinos voltam, akkor még élt a nagyi, hogy milyen finomak voltak az ételek, de ők nem tudtak enni semmit, hogy milyen borzasztó volt a zene, de mindegy, ők akkor is milyen boldogok voltak.

És ekkor mindketten rádöbbentek, hogy már nem azok.

Károly mondani akart valamit, de magában tartotta, helyette inkább azt mondta:

- Költözzünk el. Közelebb a bátyádékhoz. Vagy a szomszéd házba. Vagy Japánba. Csak történjen valami, mert félek, hogy elveszíthetlek. Nagyon félek.

- Rendben – felelte Ági boldogan.

És elkezdtek házakat keresgélni, és egymásra újra rátalálni.