Jó olykor-olykor elképzelni egy nagy báltermet, amelyben a szeretett férfival táncolunk. Ruhánk a két évszázaddal ezelőtti divatot követve lágyan suhanna utánunk és az aranylámpa sárgás fénye megcsillanna a selyem fodrok lilás színén. Lépteink pedig mintha a márvány padlózat felett járnának, s mi forgunk és táncolunk egy tökéletes zenére. Más nincs a teremben, csak ő meg én a tükör-falú helyiségben, magas oszlopokkal körülvéve és a dallam, ami betölti az egész teret.

Kevés zene van azonban, mely erre képes lenne. Sokan nem szeretik a komolyzenét, mégis van egy mű, amit majd’ mindenki elismer. Mert vonzó; olyan más világba vonz, ahol az egyén lelki békéje lakozik. Nem tudhatjuk, vajon Csajkovszkij megtalálta-e nyugalmát, miközben egyik billentyűt a másik után ütötte le. Fel sem nézett. Csak visszaidézte azt a melódiát, amit vak ukrán vándorénekesektől hallott, a végén pedig egy ukrán tavaszi ének jutott eszébe. Csak játszott, nem zavarta meg sem ajtókopogás, sem az, hogy a tűz kialudt és az orosz hideg bekúszott a rosszul záró ablakok résein. Közben el-elszundikált, akkor még nem kételkedett magában. Még nem férkőzött be a tudatába, hogy ő végtére is eddig még nem írt zongoraversenyt. 1874 novembere és 1875 februárja között komponálta az Op. 23-as sorszámmal ellátott b-moll zongoraversenyt. Néhány nap múlva már rohant is Rubinsteinhez, hogy egy kompetens személy véleményét is kikérje. Jelen volt Hubert is. A lehető legnagyobb lelkesedéssel kezdte játszani a darabot, de mindketten szótlanul nézték a zongorázó Csajkovszkijt. Hubert arra várt, hogy valaki megszólaljon, ő majd azután akart állást foglalni. A szerző érezte a feszültséget a levegőben. Miután befejezte, még mindig szótlanul álltak és nézték. Ekkor megkérdezte: Nos? Milyen? Rubenstein először udvariasan próbálta bírálni, de kis idő múlva kifakadt. Csajkovszkij megkövült. Csak úgy záporoztak rá a becsmérlő szavak, és csupán néhány perc elteltével ébredt fel. Akkor fogta fel, mit mondott neki az, akit barátjának vélt. Hogy a darab értékelhetetlen és lejátszhatatlan? Hogy széttöredezett, ügyetlen és az egészet újra kellene írni két oldal kivételével? Egy szó sem jött ki a torkán. Kiment a szobából, és arra gondolt, soha többet nem lesz rá szüksége, hogy kikérje mások véleményét. Főleg, ha ilyen otrombán, barátságtalanul és érzéketlenül beszélnek vele. Rubinstein utánament, és bár higgadtabban, de ismét elmondta neki, hogy ezt így lehetetlen lejátszani, és ha javaslatait megfogadva újraírja, akkor beiktatja a koncertjébe. Erre Csajkovszkij csak annyit válaszolt, hogy egy hangjegyet sem fog megváltoztatni a művében. Így a zongoraversenyt nem neki, hanem a német zongoristának Hans von Bülow-nak ajánlotta. Ő azonban amerikai turnéra készült, így Bostonban mutatták be először a darabot. De 1875 novemberében további levél érkezett Bülow-tól, hogy az amerikai újságok felfigyeltek a zongoraversenyre és több európai városban is sikereket ért el. Ezen már a konzervatív Nyikolaj Rubenstein is elgondolkodott.

 *

1840. május 7-én született meg Szentpéterváron Pjotr Iljics Csajkovszkij (Пётр Ильич Чайковский). Atyja háromszor nősült, bányamérnök volt. A fiúval egy francia nevelőnő, Fanny Dürbach foglalkozott, aki francia nyelvre oktatta, majd később zongoratanárt is kapott. Bátyjával együtt beíratták a szentpétervári jogi líceumba, ez egyesítette magában a középiskolát és az egyetemet. Emellett itt rendszeres zenei oktatásban is részt vehetett. Franz Becker tanítja zongorázni. Apja maga is észrevette, hogy talán helyesebb lett volna, ha zeneiskolába íratja. Erről többször megkérdezi Rudolf Kündlinger zongoraművészt, akihez egy tanfolyam keretében járt. Kündlinger végül ezt mondja Csajkovszkij apjának:

„Pjotr Iljics Csajkovszkij három évig tanult nálam s e jelentékeny idő során semmi figyelemre méltó haladásról nem tett tanúságot.”

1850-ben meghal édesanyja, ami lelkileg nagyon megviseli. Ezután még jobban ragaszkodik apjához, húgához, Alexandrához és az ikrekhez. Anatolhoz és Mogyeszthez. Így elkövetkezendő éveiben bármilyen problémája van, mindig családjához fordul, illetve vidékre vonul vissza. Ha megcsömörlötten tér haza Oroszországba külföldi útjairól, komponálásra sosem a várost választja.

Az iskola befejezése után tisztségviselő lesz, és az Igazságügy Minisztériumban helyezkedik el. Azonban már az első napokban tudja, – a családi ellenérvek ellenére – nem arra hivatott, hogy egész életét akták között töltse el. Ezért zeneszerzést kezd tanulni, mert tudatában van tehetségének. Később pedig beiratkozik Anton Rubinstein (1828-1894) zeneakadémiájára. Lelki világuk és természetük nem egyezik, illetve Csajkovszkij kicsit maradinak tartja az orosz zongoraművészt, komponistát. Kis késéssel ugyan, de megkapja a szorgalmas növendéknek járó ezüstérmet és a szabad művész diplomát. Ezek után felkérik, hogy tanítson az 1866-ban újonnan nyílt moszkvai konzervatóriumban. Ezidőtájt több művet is ír, és sorsa jobban kezd alakulni. Mégis így ír egy levelében testvérének:

„ Ámbár még messze vagyok az öregkortól, mégis elfáradok az élettől… Voltaképpen mit is akarok én? Egy ember, akinek anyagilag nem lehet panasza, akit tisztelnek és elismernek…?  Mégis menekülök a társaságtól, mert képtelen vagyok szórakoztatni embereket – csak a magányt szeretem, a szótlan csendet…”

Megismerkedik Désirée Artot-val akivel házassági tervei vannak, azonban a híres művésznő hirtelen bejelenti, hogy máshoz megy feleségül. 1877-ben elveszi Antonyina Ivanovna Miljukova-t, aki 24 éves rajongója, és sok szerelemmel teli levelet ír a komponistának. Ám a házasság után hirtelen lélekben eltávolodnak egymástól. Főleg azért is, mert Csajkovszkij élete során szinte mindig egyedül, magányban volt, így nagyon nehezen viselte, hogy valakit önmagán kívül egy térben el kell viselnie. Egy év múlva elváltak. Antonyina sokmindent megpróbált a házasságuk megmentésére, ám ezek sikertelen próbálkozások voltak, és öngyilkosságot kísérelt meg. Ezt túlélte, 1878-ban elválnak. Az asszony ezek után elmegyógyintézetbe került.

Ezzel egyidejűleg ismerte meg a komponista Nagyesda Filaretovna Frolovszkijt, Mecknét, aki dúsgazdag özvegyasszony volt, és szintén rajongója a zeneszerzőnek. Először Rubinstein fordult hozzá anyagi segítségért, miután látta, Pjotr milyen rossz körülmények között élt. Meckné ezután pedig ameddig tudta, nagyvonalúan támogatta Csajkovszkijt. Rendszeresen nagyobb pénzösszegeket adott neki és minden külföldi útján előre megszervezett pompás szállás várta. Egyszer sem találkoztak, de sokszor naponta több levelet is váltottak. Először csak szakmai témákról írtak egymásnak, majd egy idő után személyesebb hangvételűek lettek az üzenetek. De nem tegezték egymást, és Nagyesda mindenképpen úgy szervezte saját útjait is, hogy még véletlenül se találkozzanak. 15 éves őszinte barátságuk alatt egyszer sem beszéltek. Így egy különleges szerelem alakult ki közöttük. Amelynek hirtelen vége szakadt. Csajkovszkij hiába írt több levelet is az asszonynak, az nem válaszolt.

A két említett hölgyön kívül csak rövidebb fellángolásai voltak, mert valójában szerette a magányt és nem igényelt semmiféle társaságot.  Mindez természetesen betudható annak is, hogy homoszexuális volt. Bár ezt a régebben megjelent könyvek – érthető okokból – nem hangsúlyozzák, sőt nem is írják, de több kutató a zeneszerző levelezései alapján bebizonyította ezen tényt. Ezt csak közelebbi barátai tudták, azonban amikor felesége tudomására jutott, Csajkovszkij attól félt, hogy az asszony elhíreszteli. Mindez nem történt meg. Tehát elszigeteltségre való törekvése ezért alakulhatott ki, ami műveinek nagy részén észrevehető.

1881-ben halt meg Rubinstein, ami nagyon lesújtotta a zeneszerzőt, és testvére is elhunyt. Ő maga 1893-ban távozott el az élők sorából. Úgy tűnik, kolera miatt, de ez is kétséges. Hiszen tudta, hogy a pohár víz, amiből ivott, nem volt felforralva…

*

1875-ben Rubinstein szavai, és Bülow sikerei után sokszor gondolkodott azon, miért is írta a zongoraversenyt olyanra, amilyen. Volt néhány perc, amikor kis mértékben egyetértett Rubinstein-nel. Aztán eszébe jutott, hogy az elmúlt hónapokban mennyi boldogság érte. Hiszen a Viharral óriási sikereket ért el, szerződést kapott egy újabb színpadi mű megírására, illetve megismerte Mecknét is. Az Osztrovszkij szövegére megrendelt Hópelyhek c. mesejáték zenéjét pedig sokkal hamarabb fejezte be. Az így szerzett pénzből elutazott Dél-Oroszországba, Törökországba, Német-, Francia- és Olaszországba, majd Svájcon át tért haza. Természetesen gondolt aztán azokra a keserves napokra, amikor külföldön tartózkodott s teljesen egyedül érezte magát, lázálmai voltak. Csak egyet akart: hazamenni.

Otthon pedig minden jól alakult; megírta a hat-variációs zongoraművet (Op. 21.) és az F-dúr vonósnégyest (Op. 22.). Majd egy operapályázatra a kiírt határidőhöz képest egy évvel hamarabb komponálja meg Vakula c. művét. Így egy kicsit szabadabban, alig néhány hónap alatt írja meg a zongoraversenyt. Akkor még nem sejti, hogy később majd zongoristák fognak versengeni, ki tudja jobban lejátszani.

Illetve az is bekövetkezik, amire sosem gondolt: Rubinstein belátja, hogy hibázott. Mivel a dallamban rejtőző örömet először nem akarta felfedezni és megérteni. Mégis, ennek ellenére végül ő vitte igazán sikerre a darabot a párizsi világkiállításon – bár kis változtatásokat hajtott végre.

A Csajkovszkijt ábrázoló összes képen egy megkeseredett, a koránál idősebbnek tűnő embert láthatunk. Pedig vidéken a zongora előtt ülve, vagy levélírás közben talán boldog volt. Kevés művén érződik a boldogság szele annyira, mint a b-moll zongoraversenyen.

Természetesen nem tudhatjuk, mit honolt akkor a lelkében: vihar vagy nyugalom. Mindenesetre nehéz elképzelni az arckifejezését, a testtartását, miközben a zongora előtt ült. Ha mi, laikus emberek hallgatjuk eme dallamokat, sokszor magunk elé képzeljük azt a művészt, akit már láttunk, hogy miként játszotta ezt a művet. Visszaidézzük átszellemült tekintetét, érdekesnek tűnő testmozdulatait és mozgó száját. Már ezt is kicsit csodának véljük. Ezért nehéz elgondolni, Csajkovszkij hogyan élhette meg saját muzsikájának varázsát. Ám azt tudjuk, művét tökéletesnek érezte, és ezzel sokan egyetértenek.

Nem csak azért, mert többek képzeletbeli báltermében ezen dallamok töltik be az arany-fényű teret…