Felértek a hegytetőre. A csúcsra. Ahonnan már nincsen előre. Csak visszafelé, csak lefelé. Leila rádöbbent, hogy a kapcsolatot le kell zárni. Le kell ereszkedni kötélen a völgybe, hogy ott tovább kutathassanak a nyíló virágok között. Már egy ideje úgy élik a mindennapjaikat, mintha a csúcson még meginnának egy csésze, forró kávét. Ami mintha sosem akarna elfogyni, egyre csak szürcsölgetik, de a pohár feneketlennek tűnik.

Ádám is észlel valamit a változásból, de kapaszkodik. És Leila ezt nem érti: miért kell kapaszkodni, amikor a csúcson már biztonságban kellene éreznie magát. De ő görcsösen, szikla-szilárdan fogja a kezét, hogy le ne essen. Mert gyenge. Istenem… olyan gyenge. Valójában mindig az volt. De Leila szerette ezt a gyengeséget, mert számára ez a gyengédség egyik jele volt. Hogy miért? Mert a családjában mindenki kemény volt, erőteljes személyiséggel, és valahogy jól érezte magát egy tipikus emberrel. Ádámmal, akiben semmi különleges sem volt. Könyvtárban dolgozott, az autók érdekelték, nem volt jóban a szüleivel, szerette a sört és a focit.

A szex mindig jó volt. Most is az, még öt év után is. Talán ebben az egyben nem volt tipikus. Ez még nem elég, ezt mindketten tudták. És elkezdték építeni közös életüket. Kis szülői segítséggel sikerült egy takaros lakást venniük, amit kedvükre rendezhettek be. Természetesen minden szép lett, és a színek harmóniában voltak egymással. Hogy ehhez mit tett hozzá Ádám? Semmit. Csak bólogatott, és hagyta, hogy minden Leila ízléséhez igazodjon. Hiszen annyira szereti őt, hogy a legjobbat szeretné neki, amiben a legjobban érzi magát.

És most Leila ott ül a szép konyhában, ami már mégsem olyan szép. A „Boldogság, gyere haza…” című dalt adják az egyik új rádiócsatornán. „S mi otthonunknak hívtuk egykor ezt a két szobát…”, még hallgatja néhány másodpercet és lekapcsolja. Földhöz vágja a készüléket. Még ez is neki szól. Gurulnak az elemek össze-vissza. Erre már Ádám is kijön a konyhába a tévé elől.

- Mi történt, Életem?

- Életem… Hát az életem elillan drágám. Itt vagyunk, és sehol sem.

- Én ehhez most fáradt vagyok.

- Holnap visszaköltözöm anyukámhoz. Eladjuk a lakást, és elfelezzük a pénzt.

- Ennyi?

- Ez már régóta ennyi. Nem is tudom, most miért könnyezem.

- Talán, mert nem ezt akarod?

- Igen, nem ezt akarom. Nem ezt akartam. De már elszúrtuk. Tudod, hogy nagyon szerettelek. Ahogy eddig még senkit. Most elmúlt valami. Eloszlott a köd, és maradt a silány valóság.

- Most jön az: ellaposodott a kapcsolatunk szöveg?

- Hidd el, nem volt teljesen hülye, aki ezt kitalálta. Te boldog vagy így?

- Figyelj, én elvagyok. Szeretlek, van munkám, gyermekeket is terveztem veled, szép helyen lakunk. Mi kell még?

- Változatosság.

- Változatosságot akarsz? – ekkor már felemeli a hangját.

- Ne ordibálj…

-  Nem szoktam. Öt év, az öt év. Nem várhatod, hogy virágot hozzak neked minden másnap vagy hogy szerelmes leveleket írjak és napjában ötvenkétszer mondjam el, mennyire szeretlek. Igen, már nem úgy szeretlek, mint az első két évben. De akkor még külön éltünk. Akkor minden este hiányoztál, ha nem vagy velem. Most már három éve lassan minden nap látlak. Ne értsd félre, nem untalak meg, és még mindig nagyon szép és csinos vagy. Én melletted szerettem volna megöregedni. Sajnálom, ha te már nem.

És visszamegy a tévéhez.

Leila, mint minden kisebb veszekedés után, sírni kezd. Tudja magáról, hogy ő is gyenge. Mellé egy erősebb férfi illett volna. 32 éves, és már túl akar lenni az első válásán. Valamire csak igent mondott akkor a templomban….. A férje ugyanolyan, mint volt, csupán időközben fiúból férj lett. Ez baj?

Ádám hangja hallatszódik a szobából:

- Látod, mégis csak Hufnágel Pistihez kellett volna feleségül menned!...

Mindketten elnevetik magukat.

Leila főz egy kávét. A csészékbe pedig több cukrot tesz. Sokkal többet. Mert meg szeretné édesíteni.