Ma lettem 25 éves. Szép szám. Negyed század. Neves nap. No, nem miattam. Ezen a napon született 1885-ben Kosztolányi Dezső, és e napon, 1827-ben temették el Ludwig van Beethovent. Szeretnék, de nem tudok felnőni hozzájuk. Tán nem is baj. Tán nem is erre születtem. Hogy olyan sokat tudjak adni az emberiségnek, mint ők.

 De akkor miért bújt ki a kicsi Veronika ordítva, 25 évvel ezelőtt, éjjel ¾-ed négykor? Mi volt a terve? Vagy jobban mondva, mi volt Isten terve? Mi van abban a bizonyos könyvben? Hiszen, ahogy mondani szokás, a sors egy nyitott könyv. Igen. Ugyan nem mindennapi, mert nem tudsz benne tíz oldallal előrébb lapozni, és azt sem tudod megnézni, mi lesz a vége. Csak élsz. Egyik lapról a másikra. Sokszor azt hiszed, egy helyben állsz; nem történik semmi. Holott lehet, hogy 15 oldalt haladtál előre. És igen, tehetsz azért is, hogy valóban egy helyben maradj.

Végy egy fehér krétát, rajzolj szép, nagy köröket, és kezdj el rajtuk óvatosan körbe-körbe menni. Hidd el, sikerülni fog! Mi sem egyszerűbb ennél! Értelme ugyan nincs, és figyelemre, tiszteletre sem méltó, de a lehetőség adott. A kör vonalán belül életérzéseid, valós vagy valósnak vélt eszméid vannak. Folyamatosan őrlődnek, mozognak, de nem tudnak növekedni; nem képesek kitörni. Mert ott van a vonal! Saját magadat szorítottad ugyanis korlátok közé! A tükröd is szabályos kör alakú, és már megszoktad a minden reggel rád visszanéző embert, aki szomorú, életunt. És hogy lehet-e ebben évekig létezni? Hogyne!

Az idő azonban fogy, a könyv nem halad előre, bár úgy hiszed, minden a fejlődésed része. Igen, az önbecsapást is nagyon könnyű elérni… Pedig fognod kellene egy vizes, óriási szivacsot, hogy eltöröld a körvonalakat.

De ha ehhez gyenge vagy, kérj Fentről egy ugródeszkát, hogy ki tudj lépni a mocsárból, és hátra tudj hagyni mindent, ami gátol.

 És természetesen maradhatsz gyenge is. Ha egy kört rajzoltál, a második már gyerekjáték lesz…

 Én az elmúlt időben sok erőt gyűjtöttem magamból és a szeretteimtől is sokat kaptam. Sokat tettem azért, hogy tovább tudjak lépni önmagamnál. Mert a magamról alkotott képem egy torz alakot takar, és lassan rakom össze a „Veronika-morzsákat”, hogy megértsem lelkem rezdüléseit. Ha nem értem meg magam, nincs lehetőségem mást igazán megismerni, és állandó hazugságban élnék.

Nem szeretnék.

Ehhez kérem Isten segítségét. Hogy elkövetkezendő életemben képes legyek minden fehér krétát széttörni, minden mások által rajzolt kört kikerülni, és hogy ezáltal ki tudjam bontani szárnyaimat. Mert repülni szeretnék. Szárnyalni a sok boldog kék madárral. Ha már egyszer Isten láthatatlan szárnyakat is adott akkor, 25 évvel ezelőtt…

Tehát nagyon boldog születésnapot kívánok a kicsi Veronika-babának! Tudom, a világra jövetel fájdalmas, és könnyet fakasztó érzés. De hidd el, igazán szép életet szánt Neked az Isten…