Hűs alkonyatkor vágtunk át az erdőn.

A tölgyek zörgő, száraz avarán

Hallgatva, szótlanul mentünk mind a ketten;

Mi ketten egyek: én meg az apám.

Az erdőn már a november borongott,

Bús szárnyait bontotta már a tél,

S mint fájó emlék hullongott a fákról

Nagynéha egy-két elkésett levél.

A nyárról is csak emlékek meséltek,

Pár itt felejtett, elhervadt virág.

Elszállt a nyár, s a tarlott lombú fákon

A diadalmas ősz suhant tovább.

És mentünk ott az ezerálmú csendben,

Az erdő lelke dúsan ránk hajolt,

Apám szemében még a nyár világolt,

Hajára már az ősz deret rakott.

Ő már az őszt, én még a nyárt daloltam,

De szívünk, lelkünk egy volt igazán.

Dús életlombok hajtanak a nyárból,

S rohan az élet: ősz a nyár után.

Csak mentünk ott, a tarlott lombú erdőn,

A tölgyek zörgő, száraz avarán.

A nyárt, a nyárt sirattuk mind a ketten,

Mi ketten egyek: én meg az apám.

U.i.: Ezt a verset 17 évesen írta Weöres Sándor... Eddig elektronikus formátumban nem találtam meg.