Fehér, duci felhők kúsztak át az égen. Az égbolt nyár-kék színű volt, pedig közeledett az október. Ezek voltak az utolsó langyos napok. Anna imádta az év ezen szakaszát. Naponta kijárt az erdőbe, hol gombát szedett, hol rozsdás-vörös faleveleket. De volt, amikor egyszerűen csak sétált. Ballagott. Az idő mellette ballagott.

Mióta az anyja meghalt, céltalanul bolyongott a világban. Ennek már három éve. Nem hitte el, hogy egyszer majd elérhet valamit az életben. Hiszen az anyjánál életvidámabb, optimistább embert el sem tudott képzelni, és egy baleset mégis elvágta az ő sors-fonalát. És egy kicsit Annáét is. Néha mintha érezte volna azt, hogy mellette áll; mintha olykor-olykor segítene neki. Túlélni, nem mindenhol sírni, nem elbújni, nem reszketni, nem félni, gyökeret ereszteni, elengedni.

Anna nem az Istenhez szokott imádkozni, hanem az anyjához. Az első hónapokban azért, hogy jöjjön vissza, csak néhány évre, míg igazán felnő. Hiszen 18 évesen még gyerek az ember. Aztán azért imádkozott, hogy az apja kilábaljon a depresszióból, hogy újra családfenntartó lehessen. Még akkor is, ha ez a család két főből áll. Aztán azért imádkozott, mert nem tudott aludni az apja elfojtva zokogó hangjától, és közösen úgy döntöttek, a nagymamához költözik, míg nem javul a helyzet.

Mostanában pedig egyre azért imádkozik, hogy végre meggyógyuljon az apja, mert a nagymamával mégsem jó élni. Kisgyerekként szerette a falut a maga csöndjével és büszkeségével, amellyel minden város fölé emelkedett. Szerette a néniket, akik mindig dédelgették, dicsérték. Szerette Bozontot és a tyúkokat is a maguk együgyűségével. Nyaranta sokszor adott nekik dinnyehéjat, és sokáig elnézte, ahogy egymást löködve addig csipkedik, míg már csak a száraz, zöld héja marad. Szerette a Rábát is, mert a folyó-illat mindig megnyugtatta.

De a nénik nagy része meghalt, Bozont sem él már. Csupán néhány koszos, tyúk lépdel öregesen, lassan az udvarban. A nagymama nem vágja le őket, már nem lenne jó a húsuk. Így inkább becézgeti őket. Kutyája nem lesz több, hiszen ki tudja, él-e még addig, amíg a kutya…

Az ételek sem olyan finomak, mint régen, hiányzik belőlük a fűszer. Épp mint a faluból.

Ezért sokat sétálgat az erdőben, többször tartott magányos piknik-napot, amikor reggel elindult, és csak napnyugta után ért haza.

Haza? Ettől a szótól is könnyes lett a szeme. Végiggondolta az elmúlt éveket, és rádöbbent: a baleset óta semmi sem a haza. Esetleg a temető, mert az anyja sírja mellett mindig megnyugszik. Ott szeret levegőt venni. Néha órákig nézi, és elemzi József Attila két sorát:

„Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.”

Hogy miért ezt az idézetet akarta az anyja a sírjára? Néha arra jutott, hogy talán azért, mert látszólag ő is így látta az életet. Az életét. Ironikusan, úgyis nemsokára vége lesz, és ezért soha nem félt kimondani azt, ami a szívét nyomta. Sok embert veszített el ezáltal, de annál többet szerzett. Mert a dicsérő szavak sem maradtak el soha. Olyan szépen beszélt, amilyen szép volt maga. Nem hiába lett örök szerelme az apjának. Biztos voltak hibái, de Anna ezeket valahogy elfelejtette.

Azon a meleg őszi napon, halkan beszélgetett az anyjával. Elképzelte, mit válaszolna a butaságaira. Ropogtak a levelek a lába alatt, és érezte a növekvő avar párás, lassan rohadó illatát. Ősszel érezte leginkább azt a körforgást, amit az élet mozgatórugójának vélt. Ami igazán csodálatos. Imádta ezt a körforgást, mert magában nem talált semmit, ami körbe mozogna. A levegőn kívül.

Másnap elvitte magával a nagymama ásóját is. Egy aránylag nagy gödröt ásott az erdő közepébe. Szedett sok levelet, gallyat és a gödörbe szórta őket. Aztán a kiásott földet visszahányta a helyére. És leült a kupac mellé. Egy rögtönzött sír-féle mellé. Folytak a könnyei, de tudta, hogy jót tesz magával. Végre ki tudta mondani azt, amire három éve várt:

Menj el anya! Menj! Menj! Tűnj el! Menj!...

A végén már ordibált, hisztérikusan ordibált, de végül megnyugodott. Napnyugtáig nézte a kis dombot. Úgy gondolta, hogy eltemette az anyja lelkét. Ami ugyan elrohad, de jövőre újra látja majd a tavaszi virágokban, az érett gyümölcsökben, a fák zöld leveleiben és a patak vizében.

A következő nap összepakolt, és visszaköltözött az apjához, aki határtalan örömmel fogadta. Már attól jobban érezte magát, hogy Anna újra hisz benne.

És Anna kezdett hinni Istenben is, aki a körforgást fenntartja. Aki minden évben visszaadja neki az anyukáját. Ő az, aki látta felnőni, és aki lassan segít, hogy tisztábban lássa a céljait. Az ő leltára még nincs kész. Nagy munka lesz, több évtized.

Most egy mezőn fekszik, háton, epret csipegetve. Nézi a felhőket, ahogy átkúsznak az égen. Játszik magában, hogy vajon ez a felhő egy sárkányra vagy egy nagy fára hasonlít-e. Aztán mintha egy kép tűnne fel, egy arckép…

De nem ér rá sokat gondolkodni, kié lehet. Siet a Rába-partra.

-          Anyu, nézd milyen szépet rajzoltam! De holnapra már eltűnik. Elmossa a víz. Ez nem igazság…

-          Nem tűnik el. Csak visszakerül a vízbe; ahonnan jött. Hogy utána valahol máshol egy másik kislány is tudjon rá rajzolni. Hogy egy idő után mindenhol jelen legyen.

És ekkor hirtelen eszébe jutott, ki volt a felhő-fényképen.

Az édesanyja.

Mosolygott.