A Schindler listája filmzene révén szerettem meg igazán a komolyzenét. Azt a féle zenét, mely könnyeket csal a lélek-ember szemébe. Tegnap a Corvin-negyedi aluljáróban játszotta egy fiatal férfi John Williams világhírű szerzeményét. Nem szokásom, de adtam a művésznek 200 Ft-ot. Beledobtam a hegedűtokba – miközben mosolyogva a Csodálatos szót rebegtem.

Ott állt öltönyben, ünnepi cipőben, kabát nélkül a hűvös, esős, budapesti márciusban. Annak ellenére, hogy mindene kopott volt, megadta a tőle telhető legnagyobb tiszteletet a műnek. Mert az megérdemli. Pedig ma már sokan az Operában is farmerben, hózentrógerrel jelennek meg. Ők ennyire becsülik Verdit. Lehet, hogy ennek a férfinek van munkája, de nem él meg belőle a családja. Nem, nem segélyért kopogtat az ajtókon, hanem az aluljárókban hegedül. Oly módon, ahogy azt a szerző megírta. Több pénzt nem tudtam rá áldozni, pedig megérdemelte volna.

Előtte fáradtan telefonáltam, és rohantam a metróhoz, de a mozgólépcső előtt meghallottam ezt a szent zenét. Visszafordultam, megálltam a hangyatömeg szélén, és hallgattam. Véletlenek pedig nincsenek, mert előtte éppen arról beszélgettem apukámmal, aki egy Balaton melletti kis faluban él, hogy itt a „Nagy faluban” nem épek az emberek. Elment az eszük, nem normálisak. De köztünk járnak. Ugrálnak, magukban beszélnek vagy mosolyognak, ismeretlenekkel ordibálnak, az orrukban turkálnak a délutáni tömeg kellős közepén és meglehetősen hangosan hallgatják a ma divatos zenéket. Még egyszer hangsúlyozom: bomlott elméjű, félrebicsaklott életű emberek járnak körülöttünk. És ugyan apukámnak sem könnyű, hiszen nyugdíj előtti három évét rossz körülmények között kell végigdolgoznia, és egy csoport időről-időre fosztogatja szülőfalum házait… Tehát sehol sem könnyű, de itt mintha minden nap sáros lélekkel érnénk haza. Szomorúan.

Hogy mit kellene tennünk a túlélésért, azért hogy mi normálisak maradjunk? Meg kell látnunk a szépet; a kisbabákat, a kutyákat, a nevető gyermekeket, a ránk mosolygó embereket vagy éppen egy hegedülő férfit.

A reklámok, a kékfény-hírek, a mindennapi igazságtalanság, a rohanó élet világa nem könnyíti meg a dolgunkat. De John Williams talán igen. Hagyjuk, hogy néha szétáradjon bennünk az isteni szépség, mely olykor egy ember személyében testesül meg.