Áva néni a nagymamám legjobb barátnője volt. Már egyikük sem él. Éva néni egyik pillanatról a másikra azért lett „Áva”, mert a húgom három éves korában úgy gondolta, az „á” könnyebb betű, mint az „é”.

Miért a pipacsok? Az volt a kedvenc virága. Gyermekfejjel még nem tudtam, miért. Ma már értem. A pipacs csodálatos virág, pirosan izzik mindenhol, még a vonatok erős, dübörgő hangja sem ijeszti meg. Így ha a vonat maga nem is szép, az ember úgy érezheti, hogy útját vigyázó szemek szegélyezik, akik szelíden bólogatnak, amikor elhaladunk mellettük. De jaj annak a pipacsnak, amelyiket leszakítják. Vagy amelyeket szép csokorba szedve a nagymamának szeretnének vinni Anyák napjára. Gyermekként én is szedtem, még emlékszem kicsit szúrós szárára, melyet nagyon nehezen lehetett eltépni. Szakítani kellett, erősen. De mire hazaértem, elhervadt, szép, piros színe megfakult és már hiábavaló lett volna vázába tenni.

Áva néni is ilyen volt. Erősen, sziklaszilárdan állt a földön, gyökerei messzire nyúltak, és magjait minden évben távolra sodorta a szél. És egyszer csak, mint egy mesében, hozzám is elért. Évente többször is lejárt Budapestről Balatonra, hogy beszélgessen a Mamával. Egykor egy szobában szültek, egy nap különbséggel. Akkor kezdődött a barátság, és ha távolról is, de mindvégig kitartott. Leveleztek, és minden lényeges történést tudtak egymás életéről. Így végigkísérte Apukám férfivé válását és családalapítását is.

Kisiskolás koromban valamiért felfigyelt rám, unokájaként bánt velem, és többször meghívott magához Budapestre. Milyen furcsa napok voltak azok! A művelt, bölcs, egyedül élő, özvegy asszony, aki mindig elegánsan, korának megfelelően öltözködött, tanítani kezdett egy falusi gyermeket. Nem lexikális tudást adott, hiszen abból otthon éppen annyit kaptam, amennyit gyermek létemre meg tudtam jegyezni. Hanem kinyitotta az ajtókat előttem, és a világ hirtelen elém tárult. Mikor megérkeztem, ünnepi díszbe öltöztette a lakását a Pannónia utcában; különleges ebédet főzött és rögtön megmutatta a gondosan előkészített napi tervet. Múzeumok egész sora, óriási séták, mozi, Lehel téri piac, templom, villamos, trolibusz, metró, és a mozgólépcső. A mozgólépcső, amit sosem szerettem… Hagyott azonban szabadidőt is, amit én utazási iroda képzeletbeli megnyitásával töltöttem. Testvére révén igen sok országba eljutott, minden prospektust megőrzött, és több száz kép lapult a szépen rendszerezett dobozokban. Így volt mivel játszani!

Az első cappucino-k az erkélyen, a vas tekercses vízforraló, a borsófőzelék, a festmények… A naplómba ugyan akkor is keveset írtam, de azt mindenképpen fontosnak tartottam megemlíteni, hogy felét sem értem annak, amit mond. Hiszen sok volt az idegen szó.

Rendszeresen leveleztünk, akkor mindig jó tanácsokkal látott el. De ahogy nőttem, valahogy eltávolodtam Tőle. A gimnázium és a szüleim válása körüli hercehurcák pedig még inkább azt eredményezték, hogy lassacskán eltűntem. Egy ideig még kazettákat küldtünk egymásnak, úgy „beszélgettünk”. Ám ő elfogult volt Apukámmal szemben, én pedig Anyukámmal szemben…

Valamiért tartottam Tőle. Ő számomra olyan értékeket és tudást képviselt, ami miatt kisebbségérzésem volt mellette. Holott benne ez meg sem fordult. Aztán felkerültem Piliscsabára, az egyetemre. Csak egyszer mentem el Hozzá. Pedig mennyiszer mehettem volna. Akkor már szerettem a komolyzenét, a színházat, tehát a kultúrát. Szinte hetente fel kellett volna keresnem. Majd… majd… Mondogattam magamnak.

Addig mondogattam, míg meg nem halt. Mivel a fia sosem tudta igazán értékelni, milyen csodálatos édesanyja van, most már úgy érzem, talán ha többet megyek, tovább élt volna. Tán hozzá is költözhettem volna.

Amikor utoljára voltam Nála, már nem tudott lekísérni a fájós térde miatt, és végig nézett, míg battyogtam lefelé a lépcsőkön. Én néztem rá vissza, és tudtam, hogy sosem látom többet. Pedig még talán egy évig is élt. És én nem mentem.

A temetésén mondta a testvére, hogy „látod, már nem találkozhattál Vele”. Már nem.

Hagyott nekem hátra egy kipréselt virágot. Mindig küldött ugyanis egy szentképet, kis pénzt vagy egy kis virágot. Ezáltal, ő küldte nekem az utolsó levelet. Nagy becsben őrzöm.

Volt, amikor egy pipacsszirmot tett a levelezőlapok közé. Nem egy egész virágot, „csak” egy szirmot. Lelkének egyik szirmát.

Semmit sem bánok jobban elmúlt 26 évemből, mint azt, hogy nem tettem eleget Érte az utolsó években. Pedig „Úgy szeretném meghálálni”… Úgy…

És már nem tudom. Ne haragudjon drága Áva néni!

Utólag is boldog Anyák napját kívánok, a virágokat pedig az Út mellett találja. Pirosak, szépek, erősek, épp mint Ön az életben volt, és épp mint ahogy a lelkemben él… Nézzen le rám olykor-olykor… érezni fogom.