Mr. Williams, nevetést vagy inkább könnyeket szeretne adni a publikumnak?

Könnyekre épp elég okot találhatunk a világban. Én inkább a nevetést részesítem előnyben. A nevetés a megváltás, bár természetesen azt sem vonom kétségbe, hogy a sírásnak is katartikus hatása lehet.

Vicc- és humorszükséglete ellenére az utóbbi időben egyre kevesebb vidám szerepet kap. Úgy gondolja, a komikus imázs ma már nem olyan korszerű?

Nemrég volt egy több órás, élő, „nevettető” műsorom az HBO kábeltévénél, ami mosolyt csalt az arcokra. Vagy legalábbis remélem. De valóban így van: már megint az izgatott, hogy olyan embert, olyan karaktert játsszak, amilyet még sosem próbáltam, embereket, akik számomra idegenek, mint például a fényképész, Sy a Sötétkamra c. filmben. Számomra egy ilyen szerepbe történő belépés egyfajta társadalmi tanulmány is, vagy olyan kérdésekre való válaszkeresés, mint például: miért lesznek emberek gyilkosok, mi győzi meg őket, hogy cselekedeteiket racionalizálják, vagy hogy mi mozgatja őket.

Az utóbbi években játszott gengsztert, gyilkost, drogfüggőt, most pedig egy pszichopata kukkolót. A további baljós szerepek iránti érdeklődése is abból a vágyból ered, hogy mint színész, új kihívásokat keressen?

Egy fényképelőhívói szerep nagy játékteret hagy nekem. Ezek az emberek komplexek és sokoldalúak. Mindenki, aki játszott már gazembert, tudja, hogy ezek az egyének nem tartják be a hagyományos értelemben vett törvényeket, és nem illeszthetőek be társadalmunk elvárásai közé. A Sötétkamrában ezzé a banális, szociálisan gyenge emberré kellett válnom, meg kellett változtatnom az arcomat és a viselkedésemet.

Kétszer házasodott, három gyermeke van, és San Francisco-ban él családjával, távol Hollywood-tól. Következésképpen ez a feltűnően nagy magány és izoláltság, ami Sy-t jellemzi, nagyon idegen Öntől.

Ha nem harmonikus kapcsolatban élnék, ezt a magányt nem tudnám magamból kihozni. Csak azt tudom igazán meggyőzően alakítani, ami teljesen más, mint én magam.

Ennek a férfinak az elhagyatottsága, magánya, aki csak a saját fantáziájában érezhet emberiességet, felfogható egyfajta társadalombírálatnak is, ami az amerikai társadalmat illeti?

Én inkább a modern társadalom kritikájának látom. Mert az újra és újra azt sugallja, táplálja az emberekbe, hogy ha egy divatújságban látott ruhákat hordasz, akkor olyan szép leszel, mint egy fotómodell a reklámban. Ha pedig cigarettázol, akkor kemény legény vagy. Ezért is van a fotográfus Sy meggyőződve arról, hogy azok az emberek, akiket a fotókon szép házakban lát, azok mind boldogok. Csakhogy ez nem igaz. Vannak izgalmak, például a férjnek viszonya van. De a laboráns a sötét oldalt nem látja, csak a fotók sokszínűségét. Neki magának semmije sincs, egy boldog pillanata sem. Csak az, amit a képeken lát. Tehát beleéli magát abba a meggyőződésébe, hogy ez az én családom, és én vagyok a nagybácsi.

Ön szokott fotózni?

A feleségem szokott. Mindenesetre mi már régóta az egyik barátom által hívatjuk elő a képeket, így legalább tudjuk, hol vannak a negatívok. Vagy digitálisan fotózunk, és úgy készítünk videókat. Más szóval: figyelünk arra, hogy a családi fotók hova kerülnek. Van egy nagyon híres barátom, aki egyszer elvitte előhívatni a képeit, és utána egy magazinban látta viszont. Tehát figyelmeztettek. Természetesen nem szeretném, hogy valamelyik születésnapi felvétel az interneten végezné.

Panaszkodtak már Önnél olyan fotólaboránsok, akik szakmai méltóságukban sértve érzik magukat, és akik azt tapasztalták, hogy az ügyfeleik lassan potenciális detektívnek nézik őket?

Természetesen a valóságban ezek nem így vannak jelen, ahogy én azt a filmben alakítom. Ezt sosem feltételezném. De egyik laboráns sem állítja, hogy becsukja a szemét, ha egy fotón egy meztelen lányt lát. Ismerem egy kocsmáros arckifejezését, akinek az egyik vendég aktképeket mutogatott egy szép nőről. „Ő a barátnőm.”, a reakció az volt: „Honnan vannak a képek?”. A lány egy művészeti iskolába járt, és egy festési tanulmány keretein belül pózolt, és egy egyszerű, normális boltban hívatta elő a felvételeket. Az eset bírósági ügy lett.

A maga nehéz és sötét tematikájával A sötétkamra igen intellektuális alapokra épült. A tömegigényhez képest Sy – az esztétikai megjelenése miatt is – eléggé alkalmatlan.

Talán nem a tömegigény szerint él, de mégis nem egy olyan ember van, aki érdeklődik az olyan témák iránt, mint például a társadalmon belüli izoláltság. Ők ezt más dolgokkal akarják megmagyarázni, nem pedig ezekkel az óriási, robbanásszerű, hatásvadász mondatokkal, melyekkel a filmművészetet megrendítették. Ez a film nem 14 éveseknek szól, hanem azoknak, akiknek kérdéseik vannak, és egy olyan filmet akarnak megnézni, ami eszmecserét és további gondolkodást eredményez.

A szerepét, mint színész, tanító célzatúnak is látja?

Az egyik színészet-tanárom azt mondta nekem: egy színésznek felelőssége van, ha nem nevelő, akkor provokatív: a színésznek gondolatokat, vitákat, változásokat kell generálnia.

A szeptember 11-i merénylet után Hollywood-tól New York-ig úgymond elmúlt a cinizmus, az irónia és a szórakozásközpontú társadalom ideje. Hollywood-nak át kellett gondolni az értékeit és csillapítania kellett a túlzásokat. Ez megtörtént?

Úgy gondolom, nem. Megint ugyanoda jutottunk, ahol egyszer már voltunk: a nyár nagy akciófilmjeit nézzük: visszatértünk a tűzijátékhoz, a robbanásokhoz. A terroristákhoz, akik nem feltétlenül kizárólag arabok, hanem gyakran kelet-európaiak. A „Minority Report”-ban egy lépéssel előrébb vagyunk: az embereket még azelőtt letartóztatják, mielőtt bűnözővé váltak volna. És az emberek el vannak bűvölve.

Két hónappal a New York-i merénylet után ismét a színpadra állt, és megpróbált segíteni, Amerika központi komikusa enyhíteni próbált a sokkon. Mi volt a reakció?

A rajongóim természetesen nem feltétlenül kemény konzervatívok, de az általános visszhang az volt: „Köszönjük a katarzist.” Egyszerűen csak félre kell tennünk a katasztrófát, és gondolkodnunk kell. Ez a fontos. Használnunk kell az agyunkat Ha vakon mindenbe belefogunk, akkor semmit sem fogunk elérni. Hogy mit akarok ezzel mondani? Szeretem az országunkat, de időnként félek a kormányunktól.

/Az eredeti interjú az alábbi címen: http://www.spiegel.de/kultur/kino/interview-mit-robin-williams-wir-muessen-unser-gehirn-benutzen-a-230546.html/